Ernest Hemingway-nek tulajdonítom azt a mondást, hogy egy igazi férfi az életében elejt legalább egy medvét, felépít egy házat és megír egy könyvet. Igazi férfinak lenni most könnyebb, mint az elmúlt évtizedekben. A közép-európai medvepopuláció örvendetes gyarapodása, az ingatlanárak nyomottsága és a fizetség fejében bármit könyv formába kötő online könyv-szolgáltatások által bárki - még a nők is - hemingwayi értelemben vett igazi férfivé válhat.
Nemrég megjelent könyvünk persze nem hozható egy lapra a próza nagyjaival vagy a történetírók munkáival. Mégis, ha azt a célt tűztük ki, hogy egy történetet bárki által könnyen érthetően, mégis stílusosan közvetítsünk, akkor szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy sikerrel jártunk.
Könyv
A héten megérkezett Magyarországról 1000 példány a
"Hungarian volunteers in Finland during the Winter War" c. finn és angol nyelven írt könyvből, amelyet Niina Ala-Fossi fotós, Dr. Richly Gábor történész, a helsinki Magyar Kulturális és Tudományos Központ igazgatója valamint jómagam készítettünk. Készítettünk, mondom, hiszen a könyv anyagának összeállításától kezdve a tipográfián és a tördelésen át szinte mindent mi csináltunk. A szövegeket finn és angol nyelvi lektor is ellenőrizte, de a felelősség a miénk, ha bármi hiba benne maradt. A könyvet a helsinki Magyar Nagykövetség gondozta és adta ki.
A könyv létrejötte több tényező szerencsés együttállásának volt köszönhető. A téma egyik legkvalifikáltabb magyar szakértője, Richly Gábor jelenleg Helsinkiben él és dolgozik. Ő 2009-től, amikor még mi és ő is Budapesten éltünk, támogatólag, bátorítólag állt a munkánkhoz.
A könyv nem jött volna létre ilyen hamar, ha a szerzők nem tartózkodtak volna éppenséggel Helsinkiben.
Tudni érdemes, hogy a téma az utolsó, lapuai kiállításunk óta másfél éve parkolópályán volt, amikor 2013 derekán egy régi fehérvári barátom felkeresett, hogy lakóhelyén, Hämeenlinnában jól fejlett hadtörténeti múzeum működik, ott lenne jó kitenni az anyagot. Segített megszervezni, és sikerült!
A másik fontos tényező, hogy Magyarország helsinki nagykövete, Forrai Kristóf tudomásom szerint már korábban is élénk érdeklődést mutatott a téma iránt, különösen az SA-Kuva finn háborús fotótár fotóinak nyilvánosságra kerülése óta. A fotótár megnyílása majdnem egybeesett a fent említett "Hétköznapi történetek" kiállításunkkal, amelynek megnyitóján a Nagykövetség is képviselte magát és hazánkat. A megnyitó után nem kellett sokat várnom (4 napot), hogy telefonhívást kapjak a Nagykövet Úrtól, amelyben egy könyv tervét vázolta fel nekem.
A könyv három fő elemre épül.
- Az első, bevezető részben Richly Gábor levéltári kutatásainak rövidebb kivonatát olvashatjuk, amelyben az 1939-as év magyarországi történései, és a finneknek szánt magyar segítségnyújtás részletesebb leírása is szerepel. Ez segít eligazodni a német és orosz érdekek között
- A második szakasz a "Hétköznapi történetek" elnevezésű projektünk képi és szöveges anyagát tartalmazza. Ebben finn civilek elevenítik fel emlékeiket a magyarokról, akik a városukban éltek majdnem egy hónapig. A helyi fotómúzeum archívumából rengeteg magyar önkéntest ábrázoló portréfotót sikerült azonosítani, ezekből is mutatunk sok érdekeset.
- A harmadik, záró fejezetben a tavaly megnyílt finn háborús fotótárból (SA-Kuva) szemezgettünk. A képeken a magyar önkénteseket hazaindulásuk előtti órákban látjuk Turku kikötőjében, 1940 májusában. A fotók segítségével végigkövethetjük az főbb eseményeket: a bevonulásukat finn katonai zenekar kísáretében, a felsorakozást, ahogy Oscar Enckell felolvassa Mannerheim tábornagy magyarokhoz intézett levelét, majd a pihenőt.
 |
| Magyar önkéntesek bevonulása Turku kikötőjébe (Forrás: SA-Kuva) |
A könyv nem kerül kereskedelmi forgalomba, de a nagyobb finnországi könyvtárakban elérhető lesz.
Kiállítás
A téma 2015 márciusban a helsinki Hadtörténeti Múzeumban kiállításra kerül Richly Gábor és Osmo Wilkuna által összegyűjtött levéltári anyagok és videóinterjúk kiegészítéseként.
Az anyag legutóbb 2013 decemberében, egy jóval kisebb lélegzetvételű kiállításon szerepelt. Akkor, december 6.-án a finnországi Hämeenlinnában, a Museo Militariában mutattuk be a "Hétköznapi történetek" anyagát (alább a poszter).
 |
| A decemberi kiállítás plakátja |
De mégis, egyáltalán mi a bánat ez?
1. Mi ez?
Ez egy kutatás, amely azt célozza, hogy egy finn kisváros, Lapua lakói milyen emlékeket őriznek az Első Magyar Önkéntes Hadosztály katonáiról, akik az 1939-1940-es szovjet-finn Téli Háború idején a finnek segítségére siettek és épp a városukban lettek elszállásolva vagy egy hónapig.
2. Aha, tök jó...és milyen emlékeket?
Személyes emlékeket. Milyenek voltak a magyarok, mit csináltak, hogyan éltek a finnekkel együtt? Kilenc finnt sikerült szóra bírnunk, de átnéztük a lapuai könyvtár archívumát, a helyi újság (Lapuan Sanomat) 1940 februári és márciusi számaiból kimásoltuk a magyarokra vonatkozó cikkeket.
A finn emberek (ma már jóval hetven fölött) családi fotóalbumaikban máig őrzik a magyarok portréit, hétköznapi életükről szóló fotókat. Persze nem sokat, általában csak pár oldalnyit. De a fotók hátoldalán magyar feliratok olvashatók, "Szeretettel Jancsitól" ilyesmi. Print- valamint digitális fotókat, hanganyagot és a háttérinformációt is láthatnak a látogatók.
2. Fotók nincsenek?
Vannak, de ezt már mondtam. Olyannyira vannak, hogy a projekt lényegében a fotókra épül. Az interjúkon megszólalók mellett a nevezetesebb helyszínekről is fotókat mutatunk (40x40 és 50x50cm méretben). Emellett a lapuai fotóarchívumban felkutattuk a magyarokról készült erdeti üvegnegatívokat, amelyeket beszkenneltünk és diavetítésként mutatunk be.
 |
Ilyen digitális képek sikerültek a maszatos üvegnegatívokból.
Az aláírást az ügyfélkönyvből vettük. (Gyűjtötte, digitalizálta és feljavította: Vilisics F. és N. Ala-Fossi) |
3. Ez miért olyan nagy szám?
A képek egy részéről régóta tudott, hogy magyar katonákat ábrázol. Azonban sok kép volt, amelyet helytelenül soroltak a magyarokhoz, pl. egy észt katonát ábrázolót. Őt éppenséggel Tuovinen úr, az egyik interjúalanyunk ismerte fel, mert az észt jó barátságban volt idősebb Tuovinennel. A lapuai fotóstúdió ügyfélkönyvében minden vásárló neve, aláírása, a rendelt tétel és a fizetett összeg szerepel. 1940 feb-márc. között főleg magyar neveket találunk, amelyeket a finn múzeum dolgozói sokszor nem ismertek fel vagy helytelenül azonosítottak. Az itt tapasztalt káoszt is elrendeztük legjobb tudásunk szerint.
4. Akkor ti történészek vagytok?
Nem, mi nem vagyunk történészek, és ezt igyekszünk is mindenhol kihangsúlyozni. A kiállítást készítő párosunk egyben élettársi viszonyban is van. Egyikünk fotóművész és tanár, a másikunk biológus. Nyitott szemmel járunk, és megvan a képességünk és képzettségünk arra, hogy beleássuk magunkat egy témába és abból egy bemutatható "terméket" hozzunk létre. Mint amilyen egy kiállítás is. Fontos azonban elmondani, hogy soha nem léptünk túl egy határon, és nem avatkoztunk történelmi fejtegetésekbe. Bemutatjuk amink van, és kész.
5. Nektek akkor elég sok időtök van, ugye?
Nem, mi is reggeltől kora estig dolgozunk és dolgoztunk. Az finnországi adatgyűjtést a karácsonyi és nyári szabadságaink alatt végeztük 2008-ban és 2009-ben. Először nem vett el sok időt, de ahogy megteremtődött a kiállítás lehetősége, azonnal rengeteg munkánk lett.
Minden szabadidőnk erre ment rá. Nem volt könnyű, mert egyikőnk pont abban az évben védte meg a doktoriját, ráadásul megszületett a lányunk is, és a munka zöme épp a terhesség kilenc hónapjára esett. Hathónapos terhesen autóztunk Lappföldre egy interjúért...
 |
| Kiállítás építés a Néprajziban, 2 hónapos babával. |
6. Ez nem semmi! És honnan jött az ötlet?
Az egyikünk finn, és Lapuában született, és évente kétszer-háromszor ellátogattunk Lapuába. A budapesti Finn Nagykövetségen láttunk egy kis vitrint a lapuai magyar önkéntesek fénymásolt képeivel. A finn nagyszülők azt megelőzően is tettek már rá célzást, hogy ők láttak magyarokat réges-régen, 2008 nyarán azonban komolyabb interjút készítettünk velük. Miután rengeteg érdekes sztorit hallottunk, elkezdtünk a rokonságon kívül is kutatni.
7. A finnek elég zárkózottak...
Nem volt könnyű. Újsághirdetésben próbálkoztunk, amelyre többen is jelentkeztek. Mind nők. Aztán sok fiatalabb nő is hívott minket, aki egyes rokonaira hívta fel a figyelmünket. "Ez vagy az a néni/bácsi sokat szokott mesélni a magyarokról", ilyesmi. Köztük sok férfit is megkerestünk, és vágül kettő kötélnek állt és rengeteg jó sztorit mesélt. Ők fiatal fiúként találkoztak a magyarokkal. Az általnuk megkeresett idős veteránok nem kívánták velünk megosztani emlékeiket.
8. Ez elég jól hangzik. Ki fizette a költségeiteket?
A "Lapua projekt", ahogy magunk között nevezzük a mi gyermekünk, semmilyen támogatást nem kaptunk rá. Már az első kiállításunkat terveztük, amikor Magyar Honvédség alá tartozó Zrínyi Kiadó egyik emberével beszéltem. Egy honvédségi belső használatra szánt könyvről lett volna szó, amiért honoráriumot is kaptunk volna. Sajnos az úr azóta sem jelentkezett az ügyben.
Tehát az adatgyűjtés és a fotográfia teljes egészében kettőnk ötlete alapján, csupán kettőnk munkája, amelyet zsebből fedeztünk. A szövegek tipográfiája, tördelése, a fotók utógondozása és rengeteg más a mi felelősségünk. Ha valami nem kóser, nem tudunk másra mutogatni... :) Ja, pályáztunk finnországi forrásokra is, sikertelenül.
9. Senki, de senki...?
De. A Néprajzi Múzeum és a Balassi Intézet, a rokonság és pár ismerős is sokat segített nekünk. Volt aki a robogóját és autóját, vagy épp a hangfelvevős telefonját adta kölcsön.
A magyarok emlékeiről szóló anyag összeállása után ott álltunk, hogy rengeteg anyagunk volt, csak éppen DVD-ken meg számítógépeken, egyáltalán nem kiállítható formában. Szerencsénkre a Néprajzi Múzeumban pont akkor futott a "(m)Ilyenek a finnek?" című szuper óriáskiállítás, ezért őket kerestük fel. Volt egy szabad termük a kisebb időszaki kiállításokra, ami kapóra jött nekünk is.
Ők kemény munkával meg tudták győzni a budapesti Finn Nagykövetséget, hogy érdemes minket támogatni. Annyi pénzt sikerült kapnunk, hogy a gyűjtött anyag lényegét ma már be tudjuk mutatni.
2009 novemberében nyílt az első és eddig legjobban sikerült kiállításunk.
Azt is el kell mondani, hogy az anyag ide-oda (Magyarország-Finnország) szállításában a Balassi Intézet segít nekünk. Ezt sem tudnánk magunktól megoldani. Nem vagyunk gazdagok.
10. Nehéz elhinni, hogy csak egyetlen amatőrökből álló páros foglalkozik a témával.
Természetesen a profi történészek, pl. Dr. Richly Gábor már kutatják a témát és cikkek is születnek róla. Film is készült a magyarokról, Sós Mária és Osmo Wilkuna remek dokumentumfilmet készített 2003-ban "Amikor a magyarok síelni mentek Finnországba", amit a Duna TV is bemutatott.
Emellett fontos megemlíteni a miskolci Ruprecht Antalt, aki szintén nem történész, és éveket töltött azzal, hogy felkeresse a magyar önkéntesek élő képviselőit. Utat szervezett számukra Finnországba és minden igyekezete arra irányult, hogy napvilágra kerüljön a magyar fegyveres erők történetének ez az elásott darabja, és az önkéntesek megkapják az őket megillető megbecsülést. Érdemes emlékeznünk: nem volt még egy olyan katonai misszió, amely ennyire békés és eseménymentes lett volna. Ez például szolgálhat a jelenlegi missziók számára is.
Egy gondunk van, mégpedig az, hogy R.A. által összegyűjtött hatalmas anyag nem kap megfelelő publicitást, mert vagy nem tudja vagy nem akarja rendesen publikálni azt.
11. Miben mond mást a Ti kiállításotok a korábbiaknál?
Mi elsősorban a finn hétköznapi emberek emlékeivel foglalkozunk, valamint igyekeztünk összeszedni mindazt, ami Lapuában a magyarokról megmaradt. Fontos megjegyezni, hogy 1940-ben az ottani emberek jobbára sosem találkoztak külföldivel.
A mi munkánk egy eléggé kerek történetet mesél el, jól közölhető. Ez lesz a hatodik kiállításunk, írtunk cikket róla és rengeteg interjút is adtunk már. Úgy érzem, megérte olyan sokat dolgozni vele.
12. Folytatás?
Sem pénzünk, sem kedvünk...azaz dehogyis. Mivel nincs több elszórnivaló pénzünk, nem tudunk többet foglalkozni a témával. Ez egy költséges hobbi volt. Az az érdekes helyzet állt elő, hogy a múzeumok/galériák stb. mindig szívesen kiállítják a munkánkat, de anyagilag már senki nem akar támogatni minket. Még egy A3-as nyomtatványért (pl. poszterhez) is harcolni kell, holott egy komplett kiállítást kapnak tokkal-vonóval.
13. Végülis..megérte?
Meg, de ezt már mondtam. Mind a finn, mind a magyar embereknek sikerült jól érthetően elmesélni egy régi, de nem nagyon régi történetet emberségről és barátságról. Ezek a katonák elsősorban emberek (férfiak), másodsorban magyarok, harmadsorban katonák voltak.
A sztorik az első két valójukról szólnak: barátkoznak, nevetnek, esznek, isznak, flörtölnek és szeretnek. A katonalét csak a keretet adta a történetekehez.
Voltak olyanok is, akik a Néprajziból vagy a Rubiconból látták először valamelyik rokonukat fegyverrel, katonaruhában, és fogalmuk sem volt, hogy az apa/após valaha is járt Finnországban! Egy férfi épp akkor lépett be a kiállításra, amikor az édesapja katonaruhás fotója volt három méteres nagyságban kivetítve a falra. "Belépek a terembe és látom, hogy ott a fater" - mondta az idős férfi, aki apját mint békés banki alkalmazottként ismerte, aki sosem mesélt fiatalkori kalandjairól. Nem lehetett. A kommunizmus alatt nem lett volna jó ajánlólevél egy Vörös Hadsereg elleni önkénteskedés...
Források, linkek:
A Finnisztán a Facebookon is ott van és ott naponta frissül új tartalommal!
