2017. szeptember 17., vasárnap

Rapről és segítségről

A napokban olvastam a hírt, hogy egy nem túlzottan ismert és sikeresnek sem mondható nyíregyházi rapper, Bobafett (innentől BF) segítséget kér, mert Angliában a helyzete kilátástalanná vált. Érdekességképp, Boba Fett néven fut egy német rapper is, de ő nem kért segítséget magyar nyelven és valószínűleg tacskója sincs.

Amikor pár országosan ismert médium (pl. HVG, Index) megosztotta a BF Facebookon közzétett írását arról, hogy ő és imádva szeretett tacskója Jancsi(ka) az utcára kerültek, segítségre van szükségük, hogy Magyarországra jöhessenek, akkor sokan támadták. Hogy menjen dolgozni, hogy nincs szükség még egy botcsinálta rapperre, meg értetlenkedtek, hogy miként lehet utcára kerülni ha egyszer munkád van? És ha nincs, akkor miért nincs, "mennyen dolgozni".

A dolog ennél bonyolultabb. Aki élt valaha külföldön albérletben, aki dolgozott valaha is külföldön betanított munkásként az tudhatja, hogy van a kiszolgáltatottságnak olyan mértéke, amelyben a kemény munka és a legjobb szándék ellenére is utcára kerülhetsz. Ez velünk is majdnem megtörtént itt Finnországban, amikor lejárt a két éves albérleti szerződésünk, munkanélküliek lettünk és hiába kezdtük a keresést hónapokkal előtte, az istennek sem találtunk/kaptunk új albérletet. Van ilyen, na. És pont ezért utaltam én is pénzt a faszinak. 



Az számomra nem érv, hogy "nem rappel jól". Nekem tetszik, néha felröhögök a kicsavart szójátékain. Egy rapper sikerességét megítélni, főleg a magyar pop világában, meglehetősen nehéz, hiszen a Rapülők rap-paródia a rendszerváltozás pillanatában lenyúlta a műfajt, amely sokáig nem is tért magához... Pénzről, mint a siker mércéjéről sincs nagyon értelme beszélni, mert az ismert(ebb) magyar rap előadók sem úsznak a pénzben, még akkor sem, ha valamely tévéshowban mutatkoznak egy kis rappelés előtt-után. Bobafett bűne az, hogy politizál és kormánykritikus. Ez joggal fájhat a "kétharmadnak", én is utálom, ha a kedvenc csapatomat szidja az "ellenség". De.

Aki egy kicsit is ismeri a hip-hop kultúrát, az tudja, hogy a rapperek nem születnek ezütkanállal a szájukban és szövegeik a legritkább esetben igenlik a politkai elit tevékenységét. Miért is tennék? A rap dühös, kritikus és szókimondó már a kezdetektől (lásd az elsők között a gettóról rappelő Grandmaster Flash & The Furious Five: The Message).



Ez Magyarországon sincs így (nem számítva a Ganxta Zolee néven alkotó előadóművészt, akit sokan összetévesztenek egy rapperrel), ezért kár lenne számonkérni egy rappertől, hogy kormány és politikus-ellenes szövegeket ír. Miképp bokszoló sem nagyon lesz budai úrifiúból, úgy rapper sem...

Fun fact, Bobafett nem csöcsökről, kurvákról és kalasnyikovokról beszél, meg arról, hogy ő mekkora májer, hanem létező, sokakat érintő, hétköznapi problémákról. Azért mert...

...a hip-hop a mocsokból nőtte és növi ki magát a mainstream popkultúrába, és mire a (fehér) rádiók és a hallgatóik ingerküszöbét eléri, addigra a kemény utcagyerekekből fukszos Dr. Dre-utánzat lesz, divatkollekciót indítanak, és a rap üzleti vállalkozássá válik.

Kivéve, ha a rapper magyar, és a Bronx vagy Inglewood utcái helyett szegény nyugdíjas néniről (Bobafett: Néni), a melóséletről (Busa Pista/Irie Maffia: Busaman) vagy esélyegyenlőségről (Hősök: Tűz lesz) beszél, azaz a mi problémáinkról.

Amikor a magyar rapper arról beszél, hogy mi a szar Magyarországon, akkor azzal provokál, jó (és ritkább) esetben vitát generál, de inkább nem. Utáljuk érte, hiszen milyen már, hogy "nem veszi észre a jót"?

Amikor a rapper limóban, motorcsónakban vagy magánrepülőn rappel a nehéz kezdetekről és az irigyekről, akik nem örülnek a sikernek (lásd 50Cent és bármely gazdag amcsi rapper), akkor vele bólogatunk, hogy hát bizony, a világ egy szemétdomb, nem értékeli a tehetséget.

A helyzet az, hogy Bobafett mellett sok ezer külföldön élő magyar került és kerül hasonlóan szar helyzetbe, de az ő zenéiket/szövegeiket nem hallgatom Turku és Helsinki között a hosszú, unalmas autózás során. Ennyi.

Amikor én kerültem szar helyzetbe

...akkor a finn szociális háló megfogott, és addig fent tartott, amíg munkát találtam. Lényegében a finn szakszervezet segített. Később, a vállalkozás indításakor az emberi jószándék lendített tovább minket, hiszen nem voltunk hitelképesek, mégis kaptunk. Nem mindenkinek adatik ez meg, pedig a bizalom és a pénz együtt csodákra képes.

Nem vitás, ha az én anyagi gondjaim kerülnek napvilágra, akkor engem támadtak volna ugyanígy a megmondóemberek, hiszen Lázár János óta tudjuk, hogy akinek nincs pénze, az annyit is ér.

Végezetül, tegyük fel magunknak a kérdést: mikor segítettünk valakinek utoljára? Mikor tettünk valamit önzetlenül? Mikor segítettünk úgy, hogy nem kötöttük feltételekhez? Segítsünk annak, akiben hiszünk. A kanna híján falon doboló cigánygyereknek, az éhező szomszéd néninek, a szegény rokonnak. Segítsünk, ha tehetjük. Segítsünk, ha nekünk van.

Nem leszünk attól jobb emberek, ha nagyítóüvegen keresztül csak azt vizsgáljuk, hogy a másik mit rontott el, ezáltal miért nem méltó a segítségre!