2013. november 28., csütörtök

Nem hétköznapi történet

Ernest Hemingway-nek tulajdonítom azt a mondást, hogy egy igazi férfi az életében elejt legalább egy medvét, felépít egy házat és megír egy könyvet. Igazi férfinak lenni most könnyebb, mint az elmúlt évtizedekben. A közép-európai medvepopuláció örvendetes gyarapodása, az ingatlanárak nyomottsága és a fizetség fejében bármit könyv formába kötő online könyv-szolgáltatások által bárki - még a nők is - hemingwayi értelemben vett igazi férfivé válhat. 

Nemrég megjelent könyvünk persze nem hozható egy lapra a próza nagyjaival vagy a történetírók munkáival. Mégis, ha azt a célt tűztük ki, hogy egy történetet bárki által könnyen érthetően, mégis stílusosan közvetítsünk, akkor szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy sikerrel jártunk.

Könyv
A héten megérkezett Magyarországról 1000 példány a "Hungarian volunteers in Finland during the Winter War" c. finn és angol nyelven írt könyvből, amelyet Niina Ala-Fossi fotós, Dr. Richly Gábor történész, a helsinki Magyar Kulturális és Tudományos Központ igazgatója valamint jómagam készítettünk. Készítettünk, mondom, hiszen a könyv anyagának összeállításától kezdve a tipográfián és a tördelésen át szinte mindent mi csináltunk. A szövegeket finn és angol nyelvi lektor is ellenőrizte, de a felelősség a miénk, ha bármi hiba benne maradt. A könyvet a helsinki Magyar Nagykövetség gondozta és adta ki.

A könyv létrejötte több tényező szerencsés együttállásának volt köszönhető. A téma egyik legkvalifikáltabb magyar szakértője, Richly Gábor jelenleg Helsinkiben él és dolgozik. Ő 2009-től, amikor még mi és ő is Budapesten éltünk, támogatólag, bátorítólag állt a munkánkhoz.
A könyv nem jött volna létre ilyen hamar, ha a szerzők nem tartózkodtak volna éppenséggel Helsinkiben.

Tudni érdemes, hogy a téma az utolsó, lapuai kiállításunk óta másfél éve parkolópályán volt, amikor 2013 derekán egy régi fehérvári barátom felkeresett, hogy lakóhelyén, Hämeenlinnában jól fejlett hadtörténeti múzeum működik, ott lenne jó kitenni az anyagot. Segített megszervezni, és sikerült!

A másik fontos tényező, hogy Magyarország helsinki nagykövete, Forrai Kristóf tudomásom szerint már korábban is élénk érdeklődést mutatott a téma iránt, különösen az SA-Kuva finn háborús fotótár fotóinak nyilvánosságra kerülése óta. A fotótár megnyílása majdnem egybeesett a fent említett "Hétköznapi történetek" kiállításunkkal, amelynek megnyitóján a Nagykövetség is képviselte magát és hazánkat. A megnyitó után nem kellett sokat várnom (4 napot), hogy telefonhívást kapjak a Nagykövet Úrtól, amelyben egy könyv tervét vázolta fel nekem.


A könyv három fő elemre épül.

  • Az első, bevezető részben Richly Gábor levéltári kutatásainak rövidebb kivonatát olvashatjuk, amelyben az 1939-as év magyarországi történései, és a finneknek szánt magyar segítségnyújtás részletesebb leírása is szerepel. Ez segít eligazodni a német és orosz érdekek között 
  • A második szakasz a "Hétköznapi történetek" elnevezésű projektünk képi és szöveges anyagát tartalmazza. Ebben finn civilek elevenítik fel emlékeiket a magyarokról, akik a városukban éltek majdnem egy hónapig. A helyi fotómúzeum archívumából rengeteg magyar önkéntest ábrázoló portréfotót sikerült azonosítani, ezekből is mutatunk sok érdekeset.
  • A harmadik, záró fejezetben a tavaly megnyílt finn háborús fotótárból (SA-Kuva) szemezgettünk. A képeken a magyar önkénteseket hazaindulásuk előtti órákban látjuk Turku kikötőjében, 1940 májusában. A fotók segítségével végigkövethetjük az főbb eseményeket: a bevonulásukat finn katonai zenekar kísáretében, a felsorakozást, ahogy Oscar Enckell felolvassa Mannerheim tábornagy magyarokhoz intézett levelét, majd a pihenőt.

Magyar önkéntesek bevonulása Turku kikötőjébe (Forrás: SA-Kuva)

A könyv nem kerül kereskedelmi forgalomba, de a nagyobb finnországi könyvtárakban elérhető lesz.

Kiállítás
A téma 2015 márciusban a helsinki Hadtörténeti Múzeumban kiállításra kerül Richly Gábor és Osmo Wilkuna által összegyűjtött levéltári anyagok és videóinterjúk kiegészítéseként.




Az anyag legutóbb 2013 decemberében, egy jóval kisebb lélegzetvételű kiállításon szerepelt. Akkor, december 6.-án a finnországi Hämeenlinnában, a Museo Militariában mutattuk be a "Hétköznapi történetek" anyagát (alább a poszter).



A decemberi kiállítás plakátja

De mégis, egyáltalán mi a bánat ez? 

1. Mi ez? 
Ez egy kutatás, amely azt célozza, hogy egy finn kisváros, Lapua lakói milyen emlékeket őriznek az Első Magyar Önkéntes Hadosztály katonáiról, akik az 1939-1940-es szovjet-finn Téli Háború idején a finnek segítségére siettek és épp a városukban lettek elszállásolva vagy egy hónapig.

2. Aha, tök jó...és milyen emlékeket? 
Személyes emlékeket. Milyenek voltak a magyarok, mit csináltak, hogyan éltek a finnekkel együtt? Kilenc finnt sikerült szóra bírnunk, de átnéztük a lapuai könyvtár archívumát, a helyi újság (Lapuan Sanomat) 1940 februári és márciusi számaiból kimásoltuk a magyarokra vonatkozó cikkeket.

A finn emberek (ma már jóval hetven fölött) családi fotóalbumaikban máig őrzik a magyarok portréit, hétköznapi életükről szóló fotókat. Persze nem sokat, általában csak pár oldalnyit. De a fotók hátoldalán magyar feliratok olvashatók, "Szeretettel Jancsitól" ilyesmi. Print- valamint digitális fotókat, hanganyagot és a háttérinformációt is láthatnak a látogatók.

2. Fotók nincsenek? 
Vannak, de ezt már mondtam. Olyannyira vannak, hogy a projekt lényegében a fotókra épül. Az interjúkon megszólalók mellett a nevezetesebb helyszínekről is fotókat mutatunk (40x40 és 50x50cm méretben). Emellett a lapuai fotóarchívumban felkutattuk a magyarokról készült erdeti üvegnegatívokat, amelyeket beszkenneltünk és diavetítésként mutatunk be.

Ilyen digitális képek sikerültek a maszatos üvegnegatívokból.
Az aláírást az ügyfélkönyvből vettük. (Gyűjtötte, digitalizálta és feljavította: Vilisics F. és N. Ala-Fossi)
3. Ez miért olyan nagy szám? 
A képek egy részéről régóta tudott, hogy magyar katonákat ábrázol. Azonban sok kép volt, amelyet helytelenül soroltak a magyarokhoz, pl. egy észt katonát ábrázolót. Őt éppenséggel Tuovinen úr, az egyik interjúalanyunk ismerte fel, mert az észt jó barátságban volt idősebb Tuovinennel. A lapuai fotóstúdió ügyfélkönyvében minden vásárló neve, aláírása, a rendelt tétel és a fizetett összeg szerepel. 1940 feb-márc. között főleg magyar neveket találunk, amelyeket a finn múzeum dolgozói sokszor nem ismertek fel vagy  helytelenül azonosítottak. Az itt tapasztalt káoszt is elrendeztük legjobb tudásunk szerint.

4. Akkor ti történészek vagytok?
Nem, mi nem vagyunk történészek, és ezt igyekszünk is mindenhol kihangsúlyozni. A kiállítást készítő párosunk egyben élettársi viszonyban is van. Egyikünk fotóművész és tanár, a másikunk biológus. Nyitott szemmel járunk, és megvan a képességünk és képzettségünk arra, hogy beleássuk magunkat egy témába és abból egy bemutatható "terméket" hozzunk létre. Mint amilyen egy kiállítás is. Fontos azonban elmondani, hogy soha nem léptünk túl egy határon, és nem avatkoztunk történelmi fejtegetésekbe. Bemutatjuk amink van, és kész.

5. Nektek akkor elég sok időtök van, ugye? 
Nem, mi is reggeltől kora estig dolgozunk és dolgoztunk. Az finnországi adatgyűjtést a karácsonyi és nyári szabadságaink alatt végeztük 2008-ban és 2009-ben. Először nem vett el sok időt, de ahogy megteremtődött a kiállítás lehetősége, azonnal rengeteg munkánk lett.

Minden szabadidőnk erre ment rá. Nem volt könnyű, mert egyikőnk pont abban az évben védte meg a doktoriját, ráadásul megszületett a lányunk is, és a munka zöme épp a terhesség kilenc hónapjára esett. Hathónapos terhesen autóztunk Lappföldre egy interjúért...


Kiállítás építés a Néprajziban, 2 hónapos babával.

6. Ez nem semmi! És honnan jött az ötlet? 
Az egyikünk finn, és Lapuában született, és évente kétszer-háromszor ellátogattunk Lapuába. A budapesti Finn Nagykövetségen láttunk egy kis vitrint a lapuai magyar önkéntesek fénymásolt képeivel. A finn nagyszülők azt megelőzően is tettek már rá célzást, hogy ők láttak magyarokat réges-régen, 2008 nyarán azonban komolyabb interjút készítettünk velük. Miután rengeteg érdekes sztorit hallottunk, elkezdtünk a rokonságon kívül is kutatni.

7. A finnek elég zárkózottak...
Nem volt könnyű. Újsághirdetésben próbálkoztunk, amelyre többen is jelentkeztek. Mind nők. Aztán sok fiatalabb nő is hívott minket, aki egyes rokonaira hívta fel a figyelmünket. "Ez vagy az a néni/bácsi sokat szokott mesélni a magyarokról", ilyesmi. Köztük sok férfit is megkerestünk, és vágül kettő kötélnek állt és rengeteg jó sztorit mesélt. Ők fiatal fiúként találkoztak a magyarokkal. Az általnuk megkeresett idős veteránok nem kívánták velünk megosztani emlékeiket.

8. Ez elég jól hangzik. Ki fizette a költségeiteket? 
A "Lapua projekt", ahogy magunk között nevezzük a mi gyermekünk, semmilyen támogatást nem kaptunk rá. Már az első kiállításunkat terveztük, amikor Magyar Honvédség alá tartozó Zrínyi Kiadó egyik emberével beszéltem. Egy honvédségi belső használatra szánt könyvről lett volna szó, amiért honoráriumot is kaptunk volna. Sajnos az úr azóta sem jelentkezett az ügyben.

Tehát az adatgyűjtés és a fotográfia teljes egészében kettőnk ötlete alapján, csupán kettőnk munkája, amelyet zsebből fedeztünk. A szövegek tipográfiája, tördelése, a fotók utógondozása és rengeteg más a mi felelősségünk. Ha valami nem kóser, nem tudunk másra mutogatni... :) Ja, pályáztunk finnországi forrásokra is, sikertelenül.

9. Senki, de senki...?
De. A Néprajzi Múzeum és a Balassi Intézet, a rokonság és pár ismerős is sokat segített nekünk. Volt aki a robogóját és autóját, vagy épp a hangfelvevős telefonját adta kölcsön.

A magyarok emlékeiről szóló anyag összeállása után ott álltunk, hogy rengeteg anyagunk volt, csak éppen DVD-ken meg számítógépeken, egyáltalán nem kiállítható formában. Szerencsénkre a Néprajzi Múzeumban pont akkor futott a "(m)Ilyenek a finnek?" című szuper óriáskiállítás, ezért őket kerestük fel. Volt egy szabad termük a kisebb időszaki kiállításokra, ami kapóra jött nekünk is.

Ők kemény munkával meg tudták győzni a budapesti Finn Nagykövetséget, hogy érdemes minket támogatni. Annyi pénzt sikerült kapnunk, hogy a gyűjtött anyag lényegét ma már be tudjuk mutatni. 2009 novemberében nyílt az első és eddig legjobban sikerült kiállításunk.
Azt is el kell mondani, hogy az anyag ide-oda (Magyarország-Finnország) szállításában a Balassi Intézet segít nekünk. Ezt sem tudnánk magunktól megoldani. Nem vagyunk gazdagok.

10. Nehéz elhinni, hogy csak egyetlen amatőrökből álló páros foglalkozik a témával. 
Természetesen a profi történészek, pl. Dr. Richly Gábor már kutatják a témát és cikkek is születnek róla. Film is készült a magyarokról, Sós Mária és Osmo Wilkuna remek dokumentumfilmet készített 2003-ban "Amikor a magyarok síelni mentek Finnországba", amit a Duna TV is bemutatott.

Emellett fontos megemlíteni a miskolci Ruprecht Antalt, aki szintén nem történész, és éveket töltött azzal, hogy felkeresse a magyar önkéntesek élő képviselőit. Utat szervezett számukra Finnországba és minden igyekezete arra irányult, hogy napvilágra kerüljön a magyar fegyveres erők történetének ez az elásott darabja, és az önkéntesek megkapják az őket megillető megbecsülést. Érdemes emlékeznünk: nem volt még egy olyan katonai misszió, amely ennyire békés és eseménymentes lett volna. Ez például szolgálhat a jelenlegi missziók számára is.

Egy gondunk van, mégpedig az, hogy R.A. által összegyűjtött hatalmas anyag nem kap megfelelő publicitást, mert vagy nem tudja vagy nem akarja rendesen publikálni azt.

11. Miben mond mást a Ti  kiállításotok a korábbiaknál?
Mi elsősorban a finn hétköznapi emberek emlékeivel foglalkozunk, valamint igyekeztünk összeszedni mindazt, ami Lapuában a magyarokról megmaradt. Fontos megjegyezni, hogy 1940-ben az ottani emberek jobbára sosem találkoztak külföldivel.

A mi munkánk egy eléggé kerek történetet mesél el, jól közölhető. Ez lesz a hatodik kiállításunk, írtunk cikket róla és rengeteg interjút is adtunk már. Úgy érzem, megérte olyan sokat dolgozni vele.

12. Folytatás?
Sem pénzünk, sem kedvünk...azaz dehogyis. Mivel nincs több elszórnivaló pénzünk, nem tudunk többet foglalkozni a témával. Ez egy költséges hobbi volt. Az az érdekes helyzet állt elő, hogy a múzeumok/galériák stb. mindig szívesen kiállítják a munkánkat, de anyagilag már senki nem akar támogatni minket. Még egy A3-as nyomtatványért (pl. poszterhez) is harcolni kell, holott egy komplett kiállítást kapnak tokkal-vonóval.

13. Végülis..megérte?  
Meg, de ezt már mondtam. Mind a finn, mind a magyar embereknek sikerült jól érthetően elmesélni egy régi, de nem nagyon régi történetet emberségről és barátságról. Ezek a katonák elsősorban emberek (férfiak), másodsorban magyarok, harmadsorban katonák voltak. A sztorik az első két valójukról szólnak: barátkoznak, nevetnek, esznek, isznak, flörtölnek és szeretnek. A katonalét csak a keretet adta a történetekehez.

Voltak olyanok is, akik a Néprajziból vagy a Rubiconból látták először valamelyik rokonukat fegyverrel, katonaruhában, és fogalmuk sem volt, hogy az apa/após valaha is járt Finnországban! Egy férfi épp akkor lépett be a kiállításra, amikor az édesapja katonaruhás fotója volt három méteres nagyságban kivetítve a falra. "Belépek a terembe és látom, hogy ott a fater" - mondta az idős férfi, aki apját mint békés banki alkalmazottként ismerte, aki sosem mesélt fiatalkori kalandjairól. Nem lehetett. A kommunizmus alatt nem lett volna jó ajánlólevél egy Vörös Hadsereg elleni önkénteskedés...





Források, linkek:


A Finnisztán a Facebookon is ott van és ott naponta frissül új tartalommal!

2013. november 16., szombat

Étterem otthon

Vidám pillanat: túléltük!

A Restaurant Day finn találmány. Kitalálói, finn emberek, évente pár alkalommal arra buzdítanak (helytől, nyelvtől függetlenül), hogy nyissanak éttermet a saját otthonukban, vagy a közeli parkban, udvaron, és lássanak vendégül bárkit, aki odatéved.

RD Budapest (blog.bookstreet53.com)
Ebből lett aztán a zárkózott finn társadalomban egyedülálló, évente ismétlődő eseménysorozat, amely két okból is különleges: 1. közelebb hozza a szomszédokat, 2. közelebb hozza a különféle nemzeteket, 3. nem profitra hajt, csak az önköltség fedezésére, 4. új ízekkel, ételekkel ismerkedhetünk meg, 5. önkéntes, és semmilyen engedély nem kell hozzá, csak finom ételek és egy nyitott ajtó! 

Ez nem a hagyományosnak mondható pop-up étterem, mert az rendszerint profi séfek újfajta üzleti modelljeként működik, lehetőleg profitért.

A szájhagyomány azt tartja, hogy ez az alulról növekedő (Nov. 16-án reggel a mutató 1682 egynapos lakásétteremnél áll - világszerte!) szerveződést a rettentően szigorú finn szabályozás 'segítette világra'. A RD kitalálóinak elegük lett abból, hogy a hatóságok miatt szinte lehetetlen egy vidám büfét vagy kávézót nyitni Helsinkiben.

www.restaurantday.org

Van azonban egy kiskapu: ahhoz, hogy egy üzlet csak 1 napig nyisson csak ki, semmilyen engedély nem szükséges!

Ma, november 16.-án mi is belevágunk! A csapat tagjai Niina, Ildikó (ildiKOKKI!) és Péter.

Az elmúlt években számos izgalmas eseményt szerveztünk, köztük ételteszteket, paradicsom-workshopot, Sima-kóstolást, és számos magyar és nem magyar venndég járt nálunk vendégségben, akiket mindig igyekeztünk jó ételekkel kényeztetni. Ez többnyire sikerült is, leszámítva pár melléfogást. Tudom, a májpástétomon még finomítanom kell, és a csilivel is óvatosabban bánok.

A mai egy különleges nap lesz. Az esemény honlapjára regisztrálva nem (csak) ismerősök, és nem csak magyarok, hanem "az egész világ" láthat minket, és ellátogathat hozzánk.

http://kristenbaumlier.com
Éttermünk a "Hungary via Helsinki" (lásd korábbi bejegyzésemet) nem lesz ingyenes, de a finn árak mellett olcsónak számít. Napok óta főzünk, hogy a kívánt mennyiség meglegyen. Ez egyben egy tanulási folyamat is, mert komoly szervezést igényelt 50-60 adag étel elkészítése a bevásárlástól kezdve a főzőhely beosztásáig. Hány liter ételt ad 2 kiló szárazbab vagy 11 kiló sertéshús, és hány fazék és hány nap kell mindehhez? Hétfő és csütörtök pörkölt, kedd és péntek tökleves, szerda babpörkölt.

Az ízek a helyükön vannak, készen állunk!

2013. november 8., péntek

Apanap

Miért ünneplitek az apák napját? - kérdezem finn feleségem, aki reggeli szöszmötöléséből fel sem nézve válaszol. - Az anyák napját is ünnepeljük, az apákat miért ne ünnepenénk? Az apa is fontos. 


- "Igazán szuper jégszobor! Teljesen apaszerű. - De hisz ez a mi apánk!"

Finnországban november második vasárnapján ünneplik az Apák Napját. Zászlós nap ez is.

Ha meg nem is rengeti a hétköznapokat, otthon nem felejtik el az apákat. Legalább egy apró, vagy a szokásosnál kicsit több kedvesség jár mindenkinek. Vagy nagyobb.

Az apák általában a háttérben vannak, a gyerek és a feleség mögött, a megszokott ingjükben, a megszokott farmernadrágjukban. A szokott időben telefonálnak, hogy kell-e valami a boltból? A szokott módon felviszik a teli szatyrokat. A szokott módon elfelejtenek valami fontosat venni, miközben valami "hülyeséget" vesznek helyette, merő jóindulatból. A szokott időben ott vannak az óvoda vagy iskola előtt, a szokott kocsijukkal vagy biciklijükkel a szokott tempóban hazavisznek mindenkit, aki fontos nekik. A szokott módon mindenkinél korábban kelnek, kávét főznek, a konyhai csörtetést "lopakodásnak" nevezik.

Az apák játszanak, mert az apák játékosak. Az apa a lábát töri, térdét ficamítja foci közben, de gipszben is megpróbál mindent ugyanúgy tenni, mint mindig. És felidegesíti magát vagy örömében üvöltözik ha gólt rúg a csapat, és néha vicces bajuszt növeszt.

Az apa elfelejt dolgokat, más dolgok meg pont neki maradnak a fejében.  Felpumpálja a bicikli kerekét, karbantartja az autót, új "okosabb" kütyüket szerez be, hátha az élet könnyebb, de legalább szórakoztatóbb lesz. Kérdés nélkül kifizeti a közös vacsorát, még akkor is, amikor pénze már semmi, de neki ez a természetes. Az apa ad, az apa segít, sokszor erőn felül is.

Nem minden apa ilyen, de szerencsére sok lelkiismeretes, vicces, okos, szerető apát ismerek, akik megérdemlik az ágyba hozott kávét.

Az apa nem legyőzhetetlen, az apa nem halhatatlan. Az apát sokan és sokszor legyőzték, és legyőzik naponta. És leginkább a saját démonai győzik le, a megfelelési kényszer, a saját magának írt vagy a családjából hozott kód, amely nem engedi kiengedni úgy igazán. Évtizedekig nem látja senki betegnek az apát, majd egyszerre jön minden.

Bajusznapok
A kereskedelem barométere most egy kicsit kileng. "Bajusz napok" az IKEA-ban, apáknak szóló ajándékcsomagok, "lepd meg apát" hirdetések a túraboltban, barkácsboltban. Komolyan, jól esik ez a kitüntetett figyelem! :)

Mi történik még? Az óvodában például apanapi reggelivel kedveskednek. Az óvoda saját sütésű kis zsemléi mellé uborkát, sajtot, felvágottat tettek, desszertnek piskótatekercset és tejszínhabot kaptunk.

A gyerekek nem voltak restek, ajándékot is készítettek nekünk! Faleveleket, ágakat ragasztottak ízlésesen egy lapra. A lap hátoldalára pedig egy nyomtatott szöveg áll: a gyerek szavai az apjáról!


Az enyém 2013-ban ezt mondta:

"Az én apámnak kis szakálla van és fekete haja, és van neki egy ilyen fekete pólója, amin valamilyen állat van meg valami felirat. 

Apa tüzet gyújt velem és elmegyünk uszodába és azt mondom apának, hogy soha az életben nem akarok fodrászhoz menni. 

Szeretnék apával együtt sütit sütni anyának."


Az apák napja előtti pénteken biztosan az apák vitték oviba a gyerekeket. Jó elidőzni ott, ahol a gyerkőc napi 6-8 órát is lehúz.

Boldog Apák Napját! :)

Végezetül álljon itt egy idézet az egyik általam nagyra tartott sorozatból:



Ezt mindig elfelejtem a végén: kövess a Facebookon, Finnisztán ott is megtalálható, naponta frissülő tartalommal!

2013. november 6., szerda

Időkérés

Az elmúlt hetekben csak más cikkeinek a közlésére futotta. Ez nem azért van, mert kifogytam az ötletekből, épp ellenkezőleg. Hetek óta írok egy történetet, amely évek óta formálódik, de a kellő alkalom még nem jött el. 

Íme egy részlet belőle. Ez egy korábbi formája a "babos" párbeszédnek, és az sem garantált, hogy a végső verzióban benne lesz. Én viszont élveztem az írást. Minden hasonlóság csak a véletlen műve.

- Mondom helló! Azt hittem sietünk. Mára beszéltük meg, nem?

Szakáll lassan letette az újságot. Elkínzott arccal az ágy mellett matatott, végül egy üveg Sprite akadt a kezébe. - Eddig kefirt ittam, de ez a legjobb másnaposság ellen, tudtad ezt? Tudósok igazolták.

Húzott az üvegből. Csönd telepedett közénk. Félresöpörtem a zoknikat és aprószemetet a fal mellé állított székről és leültem. Szakáll nem volt indulásra készen, az világos volt.

- Mindjárt tizenegy, mikor tudunk indulni?, kérdeztem, mintha ez az egész csak nekem lett volna fontos. Szakáll szuszogva feltornázta hájas testét, majd az ágy szélén előredőlt, egy pillanatra mintha harcolt volna, nehogy pofára essen. Ujjait összekulcsolta, majd homlokráncolva kinyögte: - Amint látod, nem vagyok a toppon.

Így, két p-vel mondta. A régi ház falaiból és padlózatából, mint valami másik világból, áramlott a hideg.

Kimentünk a verőfényes konyhába, ahol Szakáll is erőre kapott. Benyomtuk a rádiót, "töttötöörö-töttöröörö" dúdoltuk Susanne Vegára és kint teljes erővel tombolt a kánikula.  Az asztalon fehér szatyor, Szakáll rámutatott. - Julis nénitől kaptam egy kiló zöldbabot. Fingom nincs mit kezdjek vele, de más kajám nincs itthon. Te meg tudod főzni?

Röhögnöm kellett. Főzőtudományomból zacskós levesnél többre nem futotta. Az igazat megvallva, korábban mindig sikerült elkerülnöm a főzést. Mindig akadt valaki, aki főzött, vagy mindig akadt annyim, hogy legalább két kiflit meg parizert tudjak venni. Az étel másodlagos, amikor italra kell spórolni. 

- Mit akarsz belőle?, kérdeztem. Mit lehet ebből egyáltalán főzni? Főzeléket? Vagy levest, ami olyan, mint a főzelék csak...levesesebb. Ahhoz virsli is kell, nem? Meg kenyér.

Szakáll féjdalmas arccal összegörnyedt. - Állj, állj! Ne kínozz már! Mit tudom én..Kaját. Levest mondjuk, azt szeretem.

Szakáll püffedt arca körbepárnázta vörös malacszemeit. Tanácstalanul néztük a zacskót.

- Anyámtól láttam, hogy le kell vagdosni a kis végeit a baboknak. - kezdeményeztem. Szakáll nem ellenkezett, hát vagdostuk. Én ollóval, mert csak egy kés volt a háznál.

Negyed órára volt feladatunk, és úgy éreztük, jó irányba haladunk. Amikor megvoltunk, apróbb darabokra vagdostuk a hosszú babszálakat. Kis gondolkodás után arra jutottunk, hogy a levesbe víz is kell, meg só. Egy jókora fazekat megtöltöttünk hideg vízzel, sót öntöttük hozzá, majd a zöldbabot.

Emlékeztem az olajkarikákra anyám leveseinek a tetején, ezért olajat is öntöttünk a miénkbe. A vízen azonnal olajkarikák jelentek meg. Ez jó érzéssel töltött el. Sínen vagyunk.

- Kell paprika is! A magyar konyha alapja a paprika, ezért minden háznál kell lennie! - szónokolt Szakáll, majd a konyhaszekrényhez lépett és egy befőttesüvegnyi megkövesedett pirospaprikát vett elő, amiből késsel szilánkokat kapargatott fel, amelyeket az üvegből egyenesen a levesünkbe rázogatott.

A pirospaprika darabok nem oldódtak fel a lében, hanem apró piros jéghegy módjára a felszínen maradtak és lassan keringtek az egymással össze- majd szétolvadó olajkarikáktól övezve.

Egy óra múlva ugyanott voltunk, és a vidáman gőzölgő, lobogó főzővizet kavargattuk. Néha belekóstoltunk, de a babok kemények voltak és nyersek. A lének víz és nyers bab és sóíze volt. Fogalmunk sem volt, hogy mit ronthattunk el, és arról sem, hogy mit tehetnénk még?

2013. november 1., péntek

Facebook anyák (2. rész)

Forrás: Facebook moms. My child's smarter than yours. LIKE?
Írta: Tracey Harrington McCoy, Newsweek 2013. 10. 14-21.

Szoptatós mamák maffiája
Ha valakit bosszantanak a látszólag ártalmatlan fotók és írások, vajon mi történik akkor ha a bejegyzések (azaz a bejegyzők) egy témát erőszakosan igyekeznek lenyomni a torkunkon? Lett légyen szó akár a szoptatás előnyeiről, a magántanulókról, az aludni tanulásról vagy az oltásokról, az anyák egy növekvő csoportja használja a közösségi médiát arra, hogy hitvallásukat terjessze. A Facebook pedig tökéletes eszköz arra, hogy a felhasználók követhessenek egy beszélgetést, csak hogy a megfelelő pillanatban, kimeresztett karmokkal lecsaphassanak.

"Egy barátom a minap osztott meg egy kérdést babák alvásával kapcsolatban, mert a 'bemenni vagy nem bemenni a sírós babához?' kérdésben szeretett volna tanácsot kérni", mondja egy virginiai anya. "Én leírtam neki, hogy nekünk mi működött. Erre valaki szinte azonnal riposztozott, hogy a babák agya megsérül, ha sokat hagyjuk sírni őket. Jajj!"



Jen Johnston két gyereket nevel Észak-Virginiában, és ő is emlékszik hasonló esetre. "Nemrég láttam egy beszélgetést az oltás szükségességéről, amelyben az anyukák teljességgel elítélőek és rosszindulatúak voltak. A "vita" folyamán egy anya egy kanyarós baba képét kommentálta, mondván a gyerek úgy fest, mint egy zsiráf. Ez most komoly? Most már beteg csecsemőkön is viccelődünk?"

Nagyon valószínűtlen, hogy egy anya nyílt színen bántson meg egy másikat. Ha az illető csupán egy a sok "ismerős" közül a neten, akkor a szabályok is megváltoznak. "Amikor a fiammal voltam terhes, a Facebookon tettem egy megjegyzést arrról, hogy jó lenne visszamenni dolgozni. Erre valaki arról kezdett lamentálni, hogy mekkora szégyen már, hogy a fiamnak majd oviba kell járnia, ehelyett hagyjam ott az állásomat és maradjak inkább otthon." emlékezik Carolyn McCoy, aki ügyvédasszisztens és anya egyben. "Ez a megjegyzés nagyon zavaró volt és bűntudatom is volt. Egy pillanatra el is játszottam a gondolattal, hogy otthon maradok. Nem tettem. Őszintén szólva, nem voltunk olyan viszonyban, hogy pont az illető tanácsára lettem volna rászorulva."

FREEDOM!

Az UrbanBaby egy olyan honlap, ahol az anyai versengés és nyílt megszégyenítés a jómodor határait súrolja (és azon sokszor túl is megy), ráadásul anonim. Az ismerősök, barátok és privát csoportok megteremtik a Facebook látszólagos bensőséges világát, amely udvarias úrihölgyek szalonjának tűnhet ahhoz, hogy erős kritikát fogalmazhassunk meg általa és rajta. Sajos, a helyzet nem így áll.

Sok anyuka kényszeresen henceg a gyerekeivel és osztja az észt gyereknevelési módszereiről, de a Facebook mindehhez sokkal rosszabb környezetet biztosít. Itt nincs szűrő, nincsenek szabályok és az egésznek nincsen előzménye sem, amiből okulhatnánk. A szoptatásról vagy az oltásokról erős véleménnyel rendelkező anyáknak korábban szinte semmilyen esélye nem volt arra, hogy igazukat széles körben terjeszthessék. "Egy anya, aki állandóan az oltás ellen papol, állandóan a témával kapcsolatos cikkeket posztol, és ezzel állandó vitákat szít.", mondja egy anya New Jersey-ből.

Egy másik anya San Francisco-ból bevallotta "bűnét", mert ő is egyike azon anyáknak, akik erős véleménnyel osztják az észt. "Rengeteg olyan bejegyzést olvasok, amely leginkább ez üzeni 'Én mindent tudok, mert van gyerekem!' És tudom, hogy ezt is gondolják, mert én magam is egyike vagyok azon nőknek, akik ilyesmiket írogatnak."

Van-e élet a Facebookon túl?
Dr. Goal Auzeen Saedi, a Millenial Media nevű blog egyik szerzője, fontosnak tartja, hogy mindent tegyünk megfelelő nézőpontba. "Mindig emlékezzünk, hogy csakúgy mint a tévében, a Facebookon semi mindig a valóságot látjuk. Senkinek nincs tökéletes élete. Minél inkább igyekszik valaki a tökéletes életét bizonygatni, az annál inkább gyanúsabb, hogy annak az ellenkezője lesz igaz. Az anyáknak is fontos tenni egy lépést a Facebooktól és átértékelni a közösségi médiát."

Sok anya azonban nem szeretne hátralépni, hanem egyenesen szabadulni akar a kelepcéből. "Töröltem magam a Facebookról.", ujjong egy gyerekeit otthon nevelő anya Texasból. "Gyűlöltem ezt a 'Kövessük együtt Jones-ékat!' hangulatot, ami ott uralkodott."

Nem mindenki áll készen és nem mindenki képes arra, hogy teljesen levágja magát a FB köldökzsinórjáról. Egy anyának csupán arra volt szüksége, hogy kezébe vegye az irányítást és elhallgattassa a hencegőket és okoskodókat. "Egy éve nagytakarítást végeztem, és csak azokat hagytam meg, akik tényleg jó barátok vagy ismerősök, akikkel valós kapcsolatot ápolok", mondja. "Rájöttem, hogy állandóan morgok a Facebook miatt, amit aztán átállítottam úgy, hogy ezentúl jobban szolgálja az én igényeimet."

Egyre több anya ad magának Facebook-mentes "szabadságot". "Amikor a fiam hat hónapos lett, én is egy hat hónapos FB szünet mellett döntöttem", mondja Christina Miller Floridából. "Ez amolyan megtisztulásféle volt. A férjem szerint nagyon megváltozott a viselkedésem ezután. Nem vitás, azóta azt kívánja, hogy bárcsak újra tenném!"

Még a mama-blogger Melton is kivett egy kis Facebook-szabadságot, és blogja, a 100,000 követőt magáénak tudható Momastery blog is parkolópályára került erre az időre. Ezalatt arra is rájött, hogy a FB milyen boldogtalanná tette néhanapján. "Felhívtam a nővéremet és azt mondtam neki, hogy "Törlöm magam a Facebookról, mert nem használom helyesen. Akár akarom, akár nem, mindig ott kötök ki, hogy összehasonlítgatom magamat másokkal" És erre a nővérem csak annyit mondott: "Éppenséggel pont arra használod, amire kitalálták. Emlékszel még, hogy ezt pár főiskolás srác készítette arra, hogy eldöntsék, melyik csaj volt a dögösebb?" Melton egy pillanatra elgondolkodik. "Aha, tényleg. Húha. A Facebook eredete tényleg elég idegesítő és bántó, ha belegondolsz."

És az méginkább idegesítő, hogy mi ma is pont arra használjuk, amire kitalálták: összehasonlítgatni."

Na, ez kész is, Megyek, gyoorsan megosztom ezt a Facebookon! hahaha