Időkérés

Az elmúlt hetekben csak más cikkeinek a közlésére futotta. Ez nem azért van, mert kifogytam az ötletekből, épp ellenkezőleg. Hetek óta írok egy történetet, amely évek óta formálódik, de a kellő alkalom még nem jött el. 

Íme egy részlet belőle. Ez egy korábbi formája a "babos" párbeszédnek, és az sem garantált, hogy a végső verzióban benne lesz. Én viszont élveztem az írást. Minden hasonlóság csak a véletlen műve.

- Mondom helló! Azt hittem sietünk. Mára beszéltük meg, nem?

Szakáll lassan letette az újságot. Elkínzott arccal az ágy mellett matatott, végül egy üveg Sprite akadt a kezébe. - Eddig kefirt ittam, de ez a legjobb másnaposság ellen, tudtad ezt? Tudósok igazolták.

Húzott az üvegből. Csönd telepedett közénk. Félresöpörtem a zoknikat és aprószemetet a fal mellé állított székről és leültem. Szakáll nem volt indulásra készen, az világos volt.

- Mindjárt tizenegy, mikor tudunk indulni?, kérdeztem, mintha ez az egész csak nekem lett volna fontos. Szakáll szuszogva feltornázta hájas testét, majd az ágy szélén előredőlt, egy pillanatra mintha harcolt volna, nehogy pofára essen. Ujjait összekulcsolta, majd homlokráncolva kinyögte: - Amint látod, nem vagyok a toppon.

Így, két p-vel mondta. A régi ház falaiból és padlózatából, mint valami másik világból, áramlott a hideg.

Kimentünk a verőfényes konyhába, ahol Szakáll is erőre kapott. Benyomtuk a rádiót, "töttötöörö-töttöröörö" dúdoltuk Susanne Vegára és kint teljes erővel tombolt a kánikula.  Az asztalon fehér szatyor, Szakáll rámutatott. - Julis nénitől kaptam egy kiló zöldbabot. Fingom nincs mit kezdjek vele, de más kajám nincs itthon. Te meg tudod főzni?

Röhögnöm kellett. Főzőtudományomból zacskós levesnél többre nem futotta. Az igazat megvallva, korábban mindig sikerült elkerülnöm a főzést. Mindig akadt valaki, aki főzött, vagy mindig akadt annyim, hogy legalább két kiflit meg parizert tudjak venni. Az étel másodlagos, amikor italra kell spórolni. 

- Mit akarsz belőle?, kérdeztem. Mit lehet ebből egyáltalán főzni? Főzeléket? Vagy levest, ami olyan, mint a főzelék csak...levesesebb. Ahhoz virsli is kell, nem? Meg kenyér.

Szakáll féjdalmas arccal összegörnyedt. - Állj, állj! Ne kínozz már! Mit tudom én..Kaját. Levest mondjuk, azt szeretem.

Szakáll püffedt arca körbepárnázta vörös malacszemeit. Tanácstalanul néztük a zacskót.

- Anyámtól láttam, hogy le kell vagdosni a kis végeit a baboknak. - kezdeményeztem. Szakáll nem ellenkezett, hát vagdostuk. Én ollóval, mert csak egy kés volt a háznál.

Negyed órára volt feladatunk, és úgy éreztük, jó irányba haladunk. Amikor megvoltunk, apróbb darabokra vagdostuk a hosszú babszálakat. Kis gondolkodás után arra jutottunk, hogy a levesbe víz is kell, meg só. Egy jókora fazekat megtöltöttünk hideg vízzel, sót öntöttük hozzá, majd a zöldbabot.

Emlékeztem az olajkarikákra anyám leveseinek a tetején, ezért olajat is öntöttünk a miénkbe. A vízen azonnal olajkarikák jelentek meg. Ez jó érzéssel töltött el. Sínen vagyunk.

- Kell paprika is! A magyar konyha alapja a paprika, ezért minden háznál kell lennie! - szónokolt Szakáll, majd a konyhaszekrényhez lépett és egy befőttesüvegnyi megkövesedett pirospaprikát vett elő, amiből késsel szilánkokat kapargatott fel, amelyeket az üvegből egyenesen a levesünkbe rázogatott.

A pirospaprika darabok nem oldódtak fel a lében, hanem apró piros jéghegy módjára a felszínen maradtak és lassan keringtek az egymással össze- majd szétolvadó olajkarikáktól övezve.

Egy óra múlva ugyanott voltunk, és a vidáman gőzölgő, lobogó főzővizet kavargattuk. Néha belekóstoltunk, de a babok kemények voltak és nyersek. A lének víz és nyers bab és sóíze volt. Fogalmunk sem volt, hogy mit ronthattunk el, és arról sem, hogy mit tehetnénk még?