Néhány Euró

Ilkka erős, jóképű szőke fiú. Elmúlt 18, és pont az a fajta sallangmentes finn vált belőle, akiről azonnal feltételezed, hogy bármire képes. Lappföldről gyalog hazatalálni, felszántani egy rozsföldet, részegen felgyújtani egy szaunát, ökölharcba keveredni vagy autót szerelni. A fiú építésztechnikumot végzett, most munkát keres.

A pár hete velünk dolgozó nyári munkások között Ilkka a leghallgatagabb. Reggelente az erdővel övezett üres parkoló kellős közepén parkol, a 80'-s évekből itt maradt ezüst-szögletes Mitsubishiből basszus hangja szól elfojtva. Int, intek. Átszáll hozzám, indulunk. A munkát egy szó nélkül elvégzi, órákon át, tevékenyen. Tiszteletben tartom ezt a szótlanságot, nekem is jót tesz a társas csend.

Ebédidőben Ilkkát nézem, aki telefonján olvas valamit. Előttem - az ennivalóm megmaradt darabjai, egy banán és egy Dumle csokiszelet, meg zizegő fánkos zacskó, morzsák. Előtte - a simára gyalult rönkasztal lapja. Nem szólnék, hagynám a csendjében ülni, de ahhoz túlságosan magyar vagyok. Finnül szólok hozzá.

- Nem eszel? Vagy ettél már? - Nem néz rám, de válaszol, lehajtott fejjel. 
- Nem eszem, nem hoztam pénzt - A telefont lerakja. Utat enged a társalgásnak.

Most én hallgatok. Várom a folytatást. Van csend és csend között különbség, és ezt a fajta csendet meg kell törnie valakinek. Ilkka nem vár sokat, folyatja.

- Nincs pénzem. Szar ez a helyzet, hogy a fizetés ilyen későn jön. Legalább egy hét még, addig kölcsön kell kérnem valakitől!

Ez nem egy gyerek beszéde, gondolom. Nyári munkás, lehet. De a többi hamvas, csevegő baseball-sapkás, vasalt ruhájú kiskorú mellett Ilkka harcedzett veteránnak tűnik. Szó nélkül elé tolom a banánt és a csokit. Nem kérek engedélyt, mert enni kell. Olyan nincs, mert olyan nem lehet, hogy valaki dolgozzon és közben ne legyen pénze ebédre! A zsebemben zizegő aprópénzt is kiveszem.

- Van egy kis pénzem, csak három Euró valamennyi maradt, a többit ebédre elköltöttem. De itt a boltban van Rainbow-szendvics 1,80-ért, ebből kettő kijön - szabadkozom.

Ilkka csendben megköszöni, előbb a banán, majd a csokoládé tűnik el. A pénzt is elteszi. Találok még harminc centet, azt is elé teszem. Erre már elmosolyodik. Valamit motyog arról, hogy majd megadja, ha lesz pénze, de erre - noha tudom, hogy emberi méltósága ezt diktálja - nem vagyok kíváncsi. - Haver, tedd csak el. Tudom, milyen csórónak lenni!"

Felállok, mert a munka vár. És, aki nem dolgozik, ne is egyék. Nem igaz?

Olvass még többet Finnországról! A blog a Facebookon is aktív, nézz be hozzánk!