Hóban a futás de hasznos!

Öreg: Nem vagyok halott!
Hullaszállító: Mit mond?
Falusi: Semmit! Itt a pénz.
Ö: Nem vagyok halott!
H: Tessék! Azt mondja nem halott.
F: Dehogynem.
Ö: De nem!
H: Tél’leg nem.
F: De mindjárt lesz.
Ö: Már jobban vagyok.
F: Mindjárt halott leszel.
H: Sajnálom, így nem viszem el.
Ö: Nem akarok a taligára kerülni!
F: Mit kényeskedsz, mint egy gyerek?
H: Sajnálom, így nem viszem el.
F: Ennyit igazán megtehetnél.
Ö: Csuda jól vagyok!

(Monty Python: Gyalog galopp)

Most a futásról lesz szó, ami igazából pofonegyszerű. Fogod, aztán futsz. Mégis, sokaknak úgy kell erről mesélnem, mint amikor Bear Grylls-nek kell megmagyaráznia a bogárevés értelmét. Ez a bejegyzés mindenféle idézetekkel meg utalásokkal van teletűzdelve. A lényeg azonban egy: futni jó.
***
Gábor, egykori magyar szomszédunk, képzett testépítő. A futást fontos kiegészítésnek tartja, mégis inkább a súlyokban hisz. Ő mondta egyszer viccesen: jobb a harcra felkészülni, mint a menekülésre! Aki futott már dombon felfelé, vagy sprintelt az utolsó száz méteren, az tudja: a futásban is lehet küzdelem.
***
Már egy-két hete csak a mamára csak erre a blogbejegyzésre gondolok. Futás (egyeseknek: kocogás) közben sorjáznak az ötletek, amelyeket aztán el is felejtek mire hazaértem.

Futni bármikor lehet. Nem igényel komolyabb felszereltséget. Az útvonalat, a tempót és a társaságot én választom. Ingyen van. Ráadásul kint vagyok a szabad levegőn. Ez az egész őrültség, mármint ez a futás dolog, annak is köszönhető, hogy nálunk könnyű futópályát találni.

Legelő, aztán erdő. (Forrás:  www.heidiwaltari.com)

A ház előtti legelők közötti földutak, a közeli erdőfoltok, a Viikki-öböl körül futó ösvények és a Vantaa-folyó partja ideális terep ilyesmire. Nincsenek nagy emelkedők, a térszín mégis hullámzik annyira, hogy megizzasszon. Nincsenek tömegek és szabadon rohangáló kutyák, van viszont természet és állandóan változó táj.

A május 5.-én rendezett Helsinki City Run-ra (félmaraton) készülök, és a felkészülési időszak nagyja a hosszú finn télre fog esni. Eddig (augusztustól december végéig) jobbára két eső között, sáros ösvényeken futottam. A tél megérkeztével, két hete, már nehezebb a dolgom. Fagypont alatti hőmérséklet, behavazott utak, a hó alatt tükörsima jég. Ja, és sötétség. Futás közben nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy ez jaj, de jó nekem! Szerencsére mások is így gondolják. Futóruhás őrültek szántják a havat, csúszkálnak a jeges utakon, míg mellettünk síelők siklanak.

Mégis: képtelen vagyok abbahagyni. Hetente többször is el kell indulnom, különben nem tudom mi lesz. A dolog azonban nem ilyen egyszerű. Tél van. Soha nem futottam télen, és nem akarok belebetegedni ebbe a sportolósdiba. Mit csinál az okos ember ilyenkor? Megfigyeli a helyieket.

Jared Diamond "Collapse" (azaz "Összeomlás") c. könyvében néhány, mára már összeomlott "híres" civilizáció (-s kísérlet) összeomlásának okait boncolgatja. Az író a grönlandi viking kolónia teljes eltűnésének egyik fő okát abban látja, hogy képtelenek voltak eltanulni az inuit őslakosok túlélési technikáit. Az öltözködésen és a vadásztechnikákon át a kajaképítés, a táplálkozás és sok egyéb példa volt a vikingek orra előtt, de ők mégsem tanultak. Az egyre hidegebb klíma mellett továbbra is ragaszkodtak európai szokásaikhoz, és a szarvasmarha tartáshoz. Persze, az sem segített sokat, hogy a vikingek kísérletképpen kardot döftek az eszkimókba az első találkozáskor, megállapítván, hogy ezek a fura szerzetek pont úgy viselkednek ilyenkor, mint az ember. Ennek végzetes következményei voltak: a rövid nyár nem biztosított elegendő takarmányt, a tél hosszú volt és zord. A legközelebbi baráti kolónia, Izland, is messze volt, ráadásul az inuitok is kemény ellenfélnek bizonyultak egy idő után.

Szóval, téli felszerelés kell. Jégeralsó, meleg de könnyű aláöltözet, nyakmelegítő, sport-símaszk, polár, megfelelő kabát, kesztyűk stb stb... Csak a felöltözés félóra, és a tempó is lassabb így.

A cipőkérdést én nem cifráztam, a "nyári" Nike-mat hordom most is. Látom, tudom azonban, hogy kapni téli futócipőt megfelelő stoplikkal, hogy ne taknyolj el a jégen. Az Icebug és a Salomon is jónak tűnik, ám nekem most jó az is amim van.

Álljunk csak meg egy szóra! Az előbb azt mondtam volna, hogy futni bármikor lehet és em igényel komolyabb felszereltséget? Azt hiszem, ez ilyen formában nem teljesen igaz. Ha most kinézek az ablakon, zuhogó hóesést látok. A járdát lisztfinomságú, tízcenti vastag hóréteg borítja, és az erős szél hóbuckákat épít a padkák mentén. Csak remélni tudom, hogy hamar eltakarítják a havat onnan is, amerre futni szoktam. És ha nem? (szünet)

Na, de majd tavasszal! Ha elolvadt a hó és nem lesz több jég! Akkor lesz ám vágta meg hajlobogás! Ahogy azt elképzelem. Megmondom mi lesz március végétől: nulla és öt fok körüli hideg, két hónap latyak, jégdarabokkal kevert sár, az ösvény pedig majd néhol patakká változik majd.

Hónapok óta (és még hónapokig), sárban, hóban és szélben készülök egy versenyre, amelyen napfény, száraz aszfalt, és plusz akárhány fok lesz.

Erről egy régi vicc jut az eszembe.

A kínai női röplabdaválogatott játékosai az olimpiára készülve először medicinlabdákkal gyakoroltak, majd áttértek a vasgolyókra. Végül, közvetlenül a Játékok kezdete előtt szöges buzogányokkal edzettek.
A csapatkapitány kérdésünkre elmondta: a csapat már türelmetlenül várja az Olimpiát. Szeretnék ugyanis kipróbálni, milyen is az igazi röplabda? (Emlékezetből, forrás: Hahota, 1988)

Hát, így vagyok én a téli futással valahogy.