2011. december 16., péntek

Hírek már rég nincsenek

A hírnök jön, és integet,
Hírek már rég nincsenek...




Szólt Menyhárt Jenő, és az Európa Kiadó zenekar pár sorral és refrénnel később befejezte Európa Kiadó c. dalát. Ez a dal pont az, amelyet 10 éven át képes vagy úgy végigugrálni anélkül, hogy belegondolnál az értelmébe. "Mér, van értelme?" Mondhatná bárki, joggal. Tudom, ez is olyan mint az Arctic Monkeys: a beat a lényeg (az ütem), a szöveg meg kell alá mer az kell. Persze a Scooter-t is írhatnám, és lám most írom is.


A hírek, persze. 


Az úgy volt, hogy 2007 őszén a megboldogult nagymamámtól örökölt Videoton színes televíziónk képe a reggeli műsor közben a sarkok felől összecsukódott és elfeketült. Elmerengtem már sokszor azon, hogy vajon milyen üzenete van annak, hogy épp Magyar Bálint, akkor államtitkár és (fél)párt(fél)vezető mondandója közepette a televÍzió fogja és elromlik? Udvariatlanság, mondhatnók, hogy meg sem várta a beszélgetés végét. 


Aki ismeri Thornton Wilder Szent Lajos király hídja c. könyvét, az sejti mire akarok kilyukadni. Miért pont akkor és miért pont velem (és a tévémmel) történt ez az eset? Vajon hány tévé megy tönkre Obama, Merkel vagy Sarkozy beszédei alatt? És vajon hányan veszik azt egy világos üzenetenek, miként azt tettem én? 


Tisztelt Néző! Ön túl sokat foglalkozik a politikával. Ennek így semmi értelme. A tévéje meghalt, most menjen és reggelizzen meg végre rendesen. Üdv, Jóisten 


A NapKelte Össztűz c. adása számomra megszűnt létezni onnantól fogva. A műsor, amely reggelenként a külvilágot hozta közelebb, egy durván egyoldalú, politikai korrektségre látványosan szaró, külsőségeiben peniglen a hatvanas éveket idéző produkció volt. És én ezt néztem-hallgattam, rendületlenül. 


És reggelente csapkodtam és szitkozódtam a csúsztatásokat és mellébeszélést hallva Lendvai Ildikó, Kuncze Gábor, Kóka Mihály, Rogán Antal, Szíjjártó Péter és a többiek szájából. A tévé megszűntével mindez egycsapásra megváltozott. A reggelek nyugodtan indultak, és a napok azóta is nyugodtan és kvázi politikamentesen telnek, immár 4 éve. 


10 éve még a plüssteknőssel dobáltuk Megyót (az albérlet fekete-fehér kistévéjét igaziból), a politikust, aki egy barátságos teknős arckifejezésével nyert választást (hogy cirka két év múlva lekoccoljon alkalmassági gondok miatt). Azt már rezignáltan fogadtam, amkor a korábbi sportminiszter megnyerte a következő válsztást. Mert nem volt tévém, amiben a kis alakok püfölték egymást, meg olyanokra ragadtattam magam, hogy "talán már eleget loptak", illetve "ők is biztosan jót akarnak az országnak, csak a módszereik mások". Nem kommentálnám, mekkora tévedésben éltem. Ám igazából ez már nem is érdekel.
Nap TV logó a bal oldalon
Ez a rendszeresen felbukkanó 10 - 15 politikus egyfajta szappanopera szereplői voltak nekem. Egy olyan népes család, amelyben a jó és a rossz alakja összemosódott. Nem volt jó és rossz, de volt szép és csúf, okos és ostoba. Volt bármi közöm nekem ahhoz, amit mondtak évekig? Volt-e jelentősége a számtalan tüzes Lendvai-riposztnak vagy Rogán-sziporkának? Részemről, úgy gondolom, semmi. Még a ZS-kategóriás reklámok sem hatottak rám vásárlólag. 


A modern élet egyik fontos médiuma a film. Amit mi magunk önerőből a valós életben nem élhetünk át, azt átéljük a filmeken keresztül. A "nagy" öregek (akik még jóval 60 fölött is dolgoznak) helyett a filmek nyújtanak morális útmutatót.  És számos film foglalkozik azzal, hogy biztos bukás vár arra, aki egyszerre több oldalon áll. És arra is aki nem akar sehol állni. És arra is, aki csak egy, ám épp a rossz oldalon áll. De abban van némi böcsület, ugyebár. Legutóbb épp J. Depp Rumnaplója volt erre jó példa. A bukást nem kell olyan komolyan értelmezni, az csak költői túlzás. 


Miért is írom ezt. Sokat gondolkodom azon, hogy milyen paradox, hogy már a politikával - csakúgy, mint a vallással és egyházakkal - szembeni rezisztenciám egyesek számára már önmagában politikai hitvallás. Vajon érvényes-e a "ha nem velünk vagy, akkor ellenünk" filozófia akkor, ha engem nem érdekel egyik oldal sem? Hiszen kényszeredetten beleolvasok a hírekbe, de a "hírt" azonnal el is felejtem. Mit mondott (gondolt?) Orbán Viktor? És erről mi a véleménye Török Péternek vagy más elemzőnek? És az ellenzéknek? És Brüsszelnek? Ez megy nap mint nap. 


A "big picture", erre van időm és energiám. A mocskos kis részletek (pláne történelmi részletek: ki kinek a kije, hogy mást ne mondjak), már nem annyira érdekel. 


Meggyőződésem, hogy Magyarország sem kizárólag a fejétől bűzlik. Mi, magyarok vagyunk azok, akik büszkén, kurucosan kerüljük az adófizetést, idő előtt és ok nélkül nyugdíjba vagy rokkantnyugdíjba megyünk, ellenben lusták vagyunk nyelvet tanulni, 30 km-t utazni egy munkahelyért, de elvárjuk az (bármilyen csak ingyen legyen) orvosi ellátást, a jobb vasutakat és általában mindent "fentről", az Állam irányából.  "Én fizessek? Ezeknek?" Igen, bazmeg. Sajnos nem megy másképp.


Milyen értékrendet tükröz az az ország, ahol az óvodák adományokat gyűjtenek a szülőktől a normális működéshez? Miféle jövője lehet egy népnek, ahol épp nemzetünk (patetikusság ide vagy oda) jövőjét jelentő ifjúság közétkeztetése köztudottan egészségtelen? Egészségtelen! És mi nézzük, hogy évekig, napi rendszerességgel egyék a gyerekek azt a sok szart. Pont ahogy én ettem 12 évig. 


Minek is írok ilyeneket, hisz ez nem hír, ezt már mindenki tudja. 


A hírnök jön, és integet,
Hírek már rég nincsenek...