Gondolatok a hatodik év végére

Hét év Finnországban

Az ember néha azt mondja csütörtökön, hogy "olyan pénteki érzése van", és nagyjából mindenki érti, hogy mire gondol az illető. Nekem mostanság olyan érzésem van, mintha már nyolc éve Finnországban élnék, holott nincs az hét sem. Olyannyira, hogy néha megfeledkezem róla és azt mondom: nyolc éve élek Finnországban. Ezt véletlenül teszem, nem a hatás kedvéért.

Sehol nem töltöttem nyolc évet azóta, hogy 18 évesen elköltöztem otthonról. Hetet azonban igen, így jövő januárban átlépünk egy érdekes, ám képzelt, és voltaképpen jelentéktelen határvonalat.  

A Budapesten töltött hét évem épp a Helsinkibe való költözésem előtt volt. Úgy gondolok rá, mint egy  jobbára statikus helyzetre. Anyagi helyzetem, munkám és vélt vagy valós kilátásaim alig változtak az alatt az idő alatt. Volt állásom, szar albérletem, csekély felelősséggel járó munkám és az ahhoz járó alacsony fizetésem. Mozdulatlan víztükör.

Helsinkiben szinte újjászülettem: az élet egy csapásra megváltozott, és az a bizonyos víztükör hirtelen fel-le hánykódó tengerré változott, amelyen bizony kapálózni és küzdeni kellett, hogy életben maradjak. Persze képletesen, mindig csak képletesen. 

Ez a kalandos majdnem-hét év itt a fagyos (most -2 fok van árnyékban) Finnországban jellemformáló volt, jobban mint azt valaki gondolná.  A jellemformálás nem olyasmi, amelyet az egyén szívesen tűr, ám úgy vélem, e nélkül nincs út felfelé. A tenger hánykódni fog továbbra is, de menet közben megtanuljuk kezelni a nehézségeket valamennyire és ekkor már könnyebb lesz. 

Sokan nem tudják, esetleg elfelejtették már, hogy 3 éve nagyjából ilyenkor munkanélküli voltam egy újabb fél évre, de akkor ez már a Startup Grant (azaz "starttiraha") elnyeréséhez kellett, ami a vállalkozás első fél évében segített életben maradni.

Ebből is talán látszik, hogy nem egy fáklyásmenet az én finnországi életem, valahogy mégsem a rossz dolgok jutnak eszembe először. Ugyanis egy adott kudarc, hiba vagy simán a tapasztalatlanságból fakadó rossz megoldás mindig ajtót nyitott a jobb megoldások felé. Hibákon és rossz döntéseken keresztül visz az út. Ja és munka, munka, munka.

Nem az a kérdés, hogy fogok-e hibázni? Nyilvánvaló, hogy eljön az a pont, amikor igenis fogok hibázni, minden igyekezetem ellenére. A kérdés az, hogy mit kezdek majd a helyzettel?

Én minden nap dolgozom. Vasárnap is és ünnepnapokon is. Jó ez? Az eredményét látom, tapintom. Arról azonban nem vagyok meggyőződve, hogy mindenkinek ezt kell csinálnia. Ugyanis nem tudom, hogy kellene-e vajon ennyit dolgoznom, ha tudnám, hogy miképp lehetne hatékonyabban csinálni? Naugye. 

Ezek után van-e még olyan ember, aki azt merné kérdezni vádlón "te olyan okosnak képzeled magad?", amikor azt hiszi, bánt vele. Hogyan is bántana ezzel, amikor nap mint nap szembesülök azzal, hogy mennyit NEM tudok ebben a kurvára bonyolult világban! Minden egyes nap tanulok valamit, és azt hiszem, ezt a tanulást az életem végéig folytatni szeretném. 

Enélkül nem is sikerülhet a beilleszkedés, de a külföldi élet úgy általában is nehezen képzelhető tanulás nélkül: a tanulás által tudunk alkalmazkodni a megváltozott környezetünkhöz. 

Az alkalmazkodás a kulcs

A Facebook különféle, külföldön élő magyarokat gyűjtő csoportjai lehetőséget adnak arra, hogy figyelemmel kísérjük mások, idegenek hánykódását ugyanabban a tengerben. Valaki csak most kezdi és szinte elveszve kérdezget míg mások rutinosan navigálnak a hullámok között. Egy valamit nem szabadna: kinevetni, megsérteni másokat csupán azért, mert elveszve érzik magukat egy idegen helyen. 

Én 13 évvel ezelőtt Rovaniemiben vendégeskedve nem tudtam, hogyan kell a finn zárat nyitni, ami miatt nagyon ostobának éreztem magam. Éppen ezért nagyon tudtam szimpatizálni azzal a frissen ideköltözött magyar nővel, aki a minap a Facebookon kért tanácsot, hogy ki tudjon jutni saját lakásából. A finn ajtókon ugyanis nincs kilincs, ezért nem egyértelmű, ha először látod. Ki gondolná, ugye? Csak egy ajtó. Azonban ha egy ajtó is megtréfál, akkor mennyi más csapdahelyzet leselkedik még ránk?

Finnország egy alapvetően jól működő állam, de a banktól a telefonszerződésen át az albérletig az élet szinte minden területén új dolgokkal, más játékszabályokkal kerülünk szembe, mint amihez szoktunk. Az alkalmazkodás nem választható opció, hanem következmény, amely nélkül nem sikerülhet a túlélés.

Nem is sikerül mindenkinek. Ők visszamennek Magyarországra (csendben vagy dérrel-dúrral) és valószínűleg nem festenek túl jó képet Finnországról. Ez nem is baj, sőt! Tudja meg minél több ember, hogy Finnországban sem eszik nagy kanállal az életet!

A hó végére elolvad

Finnország egy nehéz ország, különösen vidéken. A fizetésről, amely Magyarországról oly kecsegtetőnek ígérkezik, hamar kiderül, hogy a hó végére elolvad a magas költségek miatt. Az emberek, szomszédok nem lesznek barátaink vagy ismerőseink sem. Ha nincs velünk a család, akkor - főleg vidéken - magányosak maradunk, és ez belülről elemészt. Munkába be, munkából ki. Az erdős finn táj, amely "zöld arany" ugyebár, egy-két év után már nem vonzó, inkább zavaróan sivár.  Aki ilyen helyzetben reked, könnyen feladhatja, láttam én rá éppen elég példát. Ilyenkor sokan mérgesek Finnországra és csúnyákat mondanak rá és a finn emberekre. Én sem vagyok kivétel. Volt idő, amikor minden szar volt és mindenki hülye.

Ez, ez az ellenállás, a jellemfejlődés egy szintje az elfogadás előtt, úgy hiszem. 

Hermann Hesse Sziddhártája mondja, hogy bármennyire is drága gondolatoknak tartjuk azokat, a mi bölcsességünket más csak bolondságnak tartja majd: tudást lehet tanítani, bölcsességet azonban nem. Tetszik nekem ez, ebben van valami! Ez, amit most írok, ez az én történetem, az én szempontom. Az én vékonyka bölcsességem.