Leányunk nem kisbaba már, és ezt az is jelzi, hogy nyelveken beszél. "Emmának tegnap azt mondtam, hogy 'I love eat!', és megértette!" közli velem az egyik nap, és magam elé meredve próbálom feldolgozni: ez az ötéves kiscsaj elkezdett egy harmadik nyelven is megtanulni.
Természetesen mind finnül, mind magyarul is bőven van mit fejlődne, de akkor is. És mielőtt az arra hajlamosak a kardjukba dőlnének "Tessék, Magyarországon meg bezzeg sennki sem beszél nyelveket!" tudni kell, hogy mi magunk, a szülők (finn/magyar páros) is három nyelven kommunikálunk otthon, valamint a naponta látott ismerősök is e három nyelv valamelyikét használják. Nem csoda hát, ha a gyerek természetesnek veszi, hogy az angolt is beszélni kell a társalgáshoz!
Mindennek ellenére nincs bábeli zűrzavar itthon. A dolog kulcsa talán a hitelesség és a következetesség. Ez alatt azt értem, hogy elsősorban a saját anyanyelvünket használjuk. Az anyanyelv segít a mondandónk jobb átadásában, komfortosabban kommunikálunk, mondhatnám: hazai pályán vagyunk ha azt beszéljük. A gyerek ezt megtanulta, és könnyen átvált egyik nyelvről a másikra.
Érezni, persze, hogy érezni a különbséget - a finn javára. Ebben a nyelvi tengerben a magyar csak egy vékonyka áramlat, nem versenyezhet a finnel. Ez az áramlat azonban mindig jelen van. A magyar nyelv ott van a leány életében, ezért beszéli és beszélni is fogja. A magyar ott bújkál a mindennapjainkban, az én morgolódásomban a rendetlenség fölött, a dalokban, az esti gyerekmesében, a nagyszülők, magyar ismerősök társalgásában, az Anna, Peti, Gergő könyvek lapjain, valamint az emlékeiben.
Sokszor járt már Magyarországon, ott is született. Ami érdekes, az az, hogy a gyerek tudja, hogy járt már ott, tudja, hogy ez valamiképpen része az ő személyiségének is. Kíváncsi rá, vágyik odamenni. És a magyar nyelv leányunk részévé válik, kitörölhetetlenül. Hiszen a gyerek magyar (is), és ezer szál köti Magyarországhoz, szülőföldjéhez.
Az angol nyelv mindkét szülőnek szépen felsorakozott az anyanyelv mögé, beszéljük is naponta, de otthon általában csak olyan szituációkban, amelyekben fontos, hogy a másik fél pontosan megértse a közlendőt. Közösen írt és szerkesztett könyvünk esetében a margók, betűtípusok és -méretek, sorközök és behúzások témakörét tárgyalva angolul jobban boldogulunk, ezt a szókincset mindketten jobban ismerjük angolul, hiszen a szakkifejezéseket sokszor még a saját nyelvünkön sem tudjuk... És igen, az otthon előforduló kisebb viták, összezördülések, kesergések angolul folynak, amely egy neutrális nyelv, egyik vitatkozó fél sem élvez előnyt abból, hogy a saját nyelvéln vág gorombaságokat a másikhoz.
Az angolt gyakoroljuk, mert a gyerek akarja. A rádióból, filmből vesz ki szavakat, mondatokat és a jelentésükön gondolkodik. Megkérdezi, mit jelent az, hogy "wake up" és a többi. Néha én/mi is szondázzuk a tudását. Hogy mondod azt, hogy cipő? És azt, hogy az "én cipőm"? Hogy van az, hogy csoki? Hogy mondod azt, hogy "szeretem a csokit?".
A gyerek ezt már mind tudja, és a kiejtése olyan szép, hogy megdöbbenek. Nem a magyaros angol, amit én is beszélek, hanem jobb, sokkal jobb. Az oviban Emma, az angol kislány, Toivo a Seychell-i/finn kisfiú, Sara, az arab kislány és sok másik, finnül a kezdetekben alig beszélő gyerkőc biztosítja, hogy leányunk angol szót is halljon az oviban, ráadásul a leghétköznapibb helyzetekben. Ebédnél, csoportos vécére menéskor, csendespihenő, kinti játék... Ha sok mást nem is, legalább ezt képesek voltunk megadni neki.
Legközelebb az úszásról és az úszni tanításról fogok beszélni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése