2014. augusztus 19., kedd

Futás helyett még több futás - egy hétfői történet

Ezzel a bejegyzéssel kívánok jobbulást óvodai apukatársamnak, Samponak, aki a múlt hétvégén az alábbiakban leírthoz hasonló kispályás foci közben törte lábát. Respect!

Hétfő este újdonsült feleségem unszolására futni indultam. Hosszú idő után először. Mentségemre legyen szólva, hogy napi 8-9 órát töltök "friss levegőn" munkával, így a munka után, ha lehet, nem vágyom még kocogásra is.

A munka aznap is kemény volt, erős szélben dolgoztunk egész nap. Az éjjel is csak öt órát aludtam, a tarkómban a sajgó nyomás minden lépéssel erősödött. Már az első lépéseknél fel akartam adni, kapkodtam a levegőt. Az áradó patak, a kismadár, az építkezés, a hobbikertek...mind-mind közelebbi szemlélődésre csábított a kocogás helyett.

Ezt mind jól megnéztem, többször is, amikor egyszer csak hallom "One kilometer!" A telefonomra telepített alkalmazás jelentette katonásan a megtett távot. Egy kilométer az nem sok ám.

Ezek lennének azok az erdők, mezők, amelyekért annyira rajongtam egykor? Ez lenne az az őszi illat, a nedves fű és föld szaga, amely egykor szinte elbódított? A fölöttem elhúzó libák...hogy lehet, hogy már rájuk sem hederítek?


A tarkóm hasogatott és számos nyugtalanító gondolat tolakodott előre, szinte versenyt kiabálva a felettem húzó libákkal.

Visszafordultam.

Lassan ügettem a tágas mezőkön keresztül, amelyek nedves füve már most, augusztus közepén barnulóban van. A széles mező közepén két fából ácsolt focikapu között színes pólós apró alakok játszottak. Hangjuk szinte elveszett a térben, a felfestés nélküli pályán a rét széltében-hosszában mehetett a jéték. Egy hosszú kirúgás után egy alak kivált a bolyból, ütemes kocogással beérte a labdát. Senki nem vágtázott utána, a játékosok várakozásteljesen, csípőre tett kézzel várták, amíg a magas fűcsomók között visszakocog közéjük.

Mentemben néztem őket, amikor a focisták között egy Liverpool-mezes tetovált férfi kiszólt "Tule jos haluat! - Gyere ha akarsz!" Miért ne akartam volna?

Kaptam egy kék mezt, amelyet igyekeztem Balotellinél jobban felvenni, majd beszálltam a játékba. Egy kopasz teniszpólós ("Matt vagyok!"), egy kék Nantes-mezes (francia?) és két kopaszodó, pocakos finn mellé álltam be ötödiknek. Mi voltunk a kék csapat.

Egy órán át robotoltam, passzoltam, bénáztam és indítottam, kényszerítőztem és bikáztam, cseleztem és estem-keltem a sáros-vizes füvön. Menet közben csak arra gondoltam, hogy mekkora őrült vagyok, hiszen épp futásból indultam haza, gyáván és megalkuvóan. És erre tessék, este kilenckor még egy labdáért sprintelek, vagy huszadszor! A meccs az utolsó három gólig ment, amely végül négyre változott. Győztünk, azt hiszem. És senki nem sérült meg, ez is nagy szó.

Búcsúzásként csak ennyit mondtak: "Jövő hétfő, este nyolckor!"

Vége a meccsnek