2012. július 4., szerda

A kék norvég (1 - 4 nap)

Norvégiáról vajon mi jut eszembe? Fjordok, bálnák, Lillehammer, Laciék összetört bérelt autója, olaj? Az is. De először mindig a papagáj. A kék norvég.

"- Ezzel a papagájjal kapcsolatban kívánnék panaszt tenni, amit nem egészen fél órája vásároltam ebben a boltban.
- Igen. A kék norvég. Mi a baj vele?
- Most megmondom én barátom, hogy mi a baj vele. Döglött! Az a baj vele!
- Nem! Csak pihen! Nézze!..." (Monty Python csoport - Galla Miklós fordítása)


A kezdetek
Idei nyaralásunk unortodox úticélja Európának egy olyan távoli vidéke, amely a magyar időjárásjelentések térképein sohasem jelenik meg. Régi vágyam volt Lappföldet és északnyugat Norvégiát látni nyáron, különösen a 2009-ben tett pár napos villámlátogatásunk volt rám nagy hatással. Hogy álmaim valóra váljanak, még arra is képes voltam, hogy kiskorú gyermekemet, annak anyját és a gyerek nagybácsikáját magammal vonszoljam a hosszú útra, ezzel biztosítva a rám eső költségek csökkenését és az unalom elűzését. Már februárban kitaláltam, hogy Szent Ivánkor északon ünneplünk, és senki nem ellenkezett. A sötét és mínusz 20 fokot is meghaladó finn télben a reményt már csak az időjárás előrejelzés és a nappalok hosszabbodását mutató táblázat jelentette számomra. A Helsingin Sanomat online kiadásának meteorológiai oldalán a hideget jelző  kék, kékebb és lila területek egész Fennoskandináviát lefedték, mint Moszkvát a hó, egyedül egy folton maradt meleg 1 fok körül: északnyugat Norvégia Lofoten és Vesterålen szigetcsoportjain. És ez így ment egész télen. Oda akarok menni! - gondoltam. És lőn.


Ugorjuk át a szervezés bonyodalmas részleteit (tökre nem volt ilyen...), és induljunk útnak a napfényes északnak. Utunk kulcsszavai pedig a következőek: Időutazás. Néptelen utak. Érintetlenség. Kemping. Természet. Rénszarvasok. Havas hegyek, fjellek és tunturik. Örökké ragyogó nap. Fehér éjszakák. Hideg reggelek, hűvös nappalok. Vizek. Tavak, erek, lápok, vízesések, folyók, fjordok és tengerek. Álmélkodás. Döbbenet. És végül: Autózás.


A Norvégiába tartó utazás egyenes folytatása volt az amerikai útnak. Minneapolisból (Reykjavíkon át) Helsinkibe érve nem is mentem haza, hanem a reptérről egyből a vasútra, onnan a festői Lapuába utaztam, ahol már vártak rám. Gyors kipakolás, átpakolás, alvás és már indultunk is.


1. nap: Lapua (A) - Oulu (B), kb. 300 km. Az autó roskadásig pakolva, a rokonok igazán kedvesek voltak. Alig férünk a kocsiba, de az út simán megy. Felhős ég, majd eső. A kemping bungalójában két emeletes ágy, főzőplatni. Ismerkedünk az új életformával. Magenta Quashquai parkol mellettünk. Hideg, nyirkos idő. Az esőben ki sem megyünk a tengerpartra, inkább pakolászunk bent. Vendégség Annukkánál, Friida "keresztanyjánál". Búcsút intünk a civilizációnak. WiFi sehol. Jussi horkol, de csak engem zavar. Kapok füldugót.

2. nap. Oulu (B) - Gällivare (C), eltévedéssel majd' 500 km: Jókedv, napfény és egy elnézett leágazás Töre táján. Rémisztően sok cuccunk van. Jussi óriási táskája szinte üresen terpeszkedik, már a fél csomagtartót elfoglalja. Már nem pakolok ki, de holnap szólok neki.   Jégkrém a sarkkörön, pereg a videó, mindenki lelkes. A folyóparti kempingben jól felszerelt bungaló, zuhany, hűtő és kis konyha. WiFi nyomokban. Este izzik a vödörgrill, meglepően hamar kész a kaja. A folyón kerceréce, szabad időnkben (haha, csak az van) növényeket préselünk (nem, nem szőlőt) herbáriumhoz. Az autó még mindig roskadásig van rakva. Esténként egy izlandi krimit olvasok. Lehet-e ennél nagyobb harmónia? 


3. nap. Pihenő, maradunk a kempingben. Séta a hegyen a sípályák alatt, kavicsnézegetés. Öltönyös-nyakkendős fotó a havon és a törpecserjésben, Niina megint kitalált valamit. Meglepődés, mekkora böhöm bányaváros ez. A svéd ércbányászat egyik központja, a svéd ipar egyik motorja. Mellékesen síközpont. Nolám.


Kiruna, ércbánya (superstock.com)
4. nap. Gällivare (C) - Stave (F) kb. 550 km. Megtanultunk pakolni, már nem szorongunk.  A sógor táskája még mindig félig üres, pedig fél köbmétert elfoglal. Ne felejtsem el mondani neki, hogy rakjon bele még pár dolgot! Kiruna (D) környékét az orkok és Szarumán teljesen tönkretették. A kirunai hegy egy darab vasból áll, amelyből eddig majd' egymilliárd tonna vasércet szedtek ki a svédek, és még jócskán van mit kibányászni onnan. 

Barkák és az E10 jelű út a Paktajaure tó mellett
Az út mellett vasútvonal követ minket, ennyit az érintetlenségről. A fenyőt felváltja a nyír, a talaj soványodik és nőnek az emelkedők is. Jobbra és balra fenséges tavak terpeszkednek, mígnem elérünk Abiskóig. Az Abisko Nemzeti Park (E) nem nagy, de szép. A benzinkút melletti étteremben hamburger és sültkrumpli, helyi kajáknak nyoma sincs. Nem menekülhetsz, még itt sem vagy biztonságban tőlük. Viszont közelednek a csipkés hegyláncok! A helynevek már rég nem svéd vagy finn nyelvűek, hanem a különös csengésű számira váltottak: Njuotjanjaure, Aureluoppal, Singi, Niktaluokta és társaik. Pont mint Amerikában, ahol az őslakos indiánokra jóformán csak a helynevek emlékeztetnek. Nem sokkal Abisko után beléptünk a svéd-norvég határövezetbe, ahol utunk legdrámaibb metamorfózisát láthattuk.



Abisko után a táj még zordabb, még téliesebb lett. A fák jóformán eltűntek, törpecserjék és a kopár szikla váltotta a zárt erdőt. Az út szélén a hó vastagon tartotta magát, a Paktajaure tavon opálosan fénylett a jég. Itt éreztük először, hogy a világ végén vagyunk. Az E10 úton olykor feltűnt egy lakókocsi, a táj hangulatát nem tudta elrontani. A rügyek még serkennek a göcsörtös bordó-barna kérgű nyíreken, az apró füzek puha barkái is még sárgállanak az ágak végén. 
A Paktajaure partja, régi csónakkal

Ez nem a tél vége. Ez a nyár kezdete. Télikabátban, meleg sapkában állsz a szélben, és érzed, tudod, hogy a zöldellő nyár csak egy szempillantás itt, mert a hely igazi eleme a fagy. A civilizáció csak annyira van jelen, hogy veszélyérzetünket eltompítsa úgy, hogy még itt, a sarkkörtől 500 km-re is elhisszük, sebezhetetlenek vagyunk. Pedig dehogy. 
Aztán egyszer csak vége. A határ még a sziklás hegygerincen van, szürke kő, jég és tó. Ami ezután következik, azt nehéz szavakkal leírni. A norvég oldalon hósapkás hegyóriások közé autózunk, a meredek fekete grániton vízesések zúdulnak a mélybe és a semmiből ház, házak, szaunák és emberek bukkannak elő, minden kanyarral több és több. A táj arca is enyhül: a fák kizöldülnek, törzsük kiegyenesedik, a sziklát pázsit borítja, a gyepen pitypang sárgállik mindenütt. És egy emelkedőn megpillantjuk az első fjordot. A tenger! Legyen ez akár az Adria, a Földközi-tenger vagy a Norvég-tenger, kevés felemelőbb dolog van annál, mint amikor hosszú utazás után egy hegyoldalról először tekintünk a nagy kékségre (Magyar embernek ez talán még többet jelent, de ebbe most nem mennék bele). Szájtátva autózunk, percenként kiált fel valaki hangosan "Hú, eztnézzétek!" és mutat a mélybe (fjord), magasba (hegy), előre (híd, hegy, fjord) és mindenfelé (ugyanez). 

Andoya, Stave és Bleik között

Folyt. köv. több képpel meg videóval.