Kávé, repülés és a nyár - sok videóval

"Mondd, hogy érted ezt? - kérdezi ázva Desiré -

Tán öreg vagyok, szokásaim rabja csak?
 

Megkérlek Antoine, csak azt ne mondd, hogy
reménytelen itten állnom, itt e komoly esőben áznom,
de igenis leviszi majd rólam, amit én akarok,
környezetem és családom, szociális körülményeim,
s vele minden bizalmatlanságom, tétovaságom,
mások múltját, mit rám raktak,
csak nem gondolod, hogy ez mind majd rajtam marad,
csak nem gondolod...?"

Antoine csupán annyit mondott: "De igen."
Antoine csupán annyit mondott: "De igen."

Cseh Tamás: Desiré és az eső (1978)

Vigyázat, ez a bejegyzés elég hosszú lett!

Szokásaink rabjai vagyunk, bizonyám. A reggeli kávét sosem mérem, mégis mérget vennék rá, hogy reggelről  - reggelre nagyon hasonló kávémennyiségeket teszek a szűrőbe. A kanál sem akármilyen: különleges, kávéőrleményt filtertölcsérbe lapátoló fa céleszköz, szívet formázó kanálvéggel. Még 2005-ben vettem Vaasa közelében egy szuvenírboltban. Ez akkor volt, amikor Niina kijelentette, hogy fél mellettem ülni ha vezetek. Nem esett jól, de igaz ami igaz: a finn télben bármi megeshet, főleg ha pár hónapos a jogsid és még sosem vezettél.

Mivel a kávé állandó kelléke a reggel(i)nek, Friida is igényli a sajátját. Kap is: rózsás csészében Ovomaltin jár neki, amelyet aprólékos gonddal készítünk neki, hadd érezze a helyzet komolyságát! A csészéből Ágimama ivott hecsedli teát amikor itt járt látogatóban. Leányunk erre gyakran emlékeztet is minket: Mamma! Teete!

Szokások tekintetében nem voltunk mi mintapéldányok, de egy gyerek mellett óhatatlanul kialakul a napi program. Az esti fürd(et)ésről például azt hittem, hogy tök alap. Ezzel szemben Finnországban a család meglepve kérdezte: - Tényleg minden nap? Amikor tán kevesebb is elég lenne...

Események persze voltak az elmúlt egy hónapban is, annyi, hogy nem is tudom hol kezdjem? A vége ez lesz: megint semmit nem írok, vagy csak a gyerek viselt dolgairól valamit.  

Volt ugye a konferencia Szlovéniában. Érdekes volt, hogy ilyen közeli országba repülővel utazom. Jóhogy, Helsinki legalább 3000 kilométer.

 

 Nem tudom, más hogy van vele, de én egyre jobban utálom a repülést. Félek a felszállásnál, rettegek a leszálláskor. A múltkor Amszterdam fölött még meredeken felszálló gép egyszer csak fekete felhőkbe került és zuhanni kezdett. Nem vicc, 10 másodpercig zúgott lefelé, fütyült a motor? szél? mellettünk, mi meg majd befostunk. Friida is nyöszörögni kezdett, pedig ő a legbátrabb a csapatban. Íme két videó a Helsinki - Ljubljana útról. A másodikban épp egy ilyen rázós eset látszik. Érted: süt a nap, vihar sehol, talán még a szél sem fúj de én mégis feszült vagyok. És ekkor kanyarodik a gép és orrát lefelé fúrva zuhan vagy száz métert, amitől mindenki kissé elhallgat.

A konferenciára különböző okok miatt nem három, hanem négy évet kellett várni, ezért 2007 (Tunisz) óta különösen érdekes volt találkozni a szárazföldi ászkarákok kutatóival. Az európaiak mellett néhányan olyan távoli tájakról érkeztek, mint Brazília, Irán, Japán vagy Ausztrália. A legtöbb részvevőt ismerősként köszönthettem, és jó érzés volt tapasztalni, hogy valamit azért tudnak arról, hogy mit csináltam, mit csináltunk az elmúlt években ászkafronton.A konferencia légkörére jellemző, és egyben érthető volt az, amikor az esti grillpartin az emberek nem táncoltak, viszont kis csoportokba verődve beszélgettek egészen zárásig. Így születnek a barátságok, a közös projektek és közös pályázatok. Én legjobban a velem kb. egykorú orosz és olasz szicíliai fiúkkal, és persze régebbi ismeretségekkel, mint amilyen Ivan Tuf, találtam meg közös hangot. Gipo Montesanto, a szicíliai kolega tele van remek ötletekkel, és képes is sok mindent véghezvinni. Francia és szicíliai laborok és egyetemek között röpköd, igazán van mit tanulni tőle. A közösen (és egy brazil ászkológus csajjal) elkezdett projektünk még gyerekcipőben jár, de majd úgyis írok róla ha lesz valami. 

Nem (vagy csak egy kicsit :) törleszkedésből, de jó volt találkozni a magyar kollégákkal és diákokkal. Jó sokan voltunk magyarok, szerintem mindenki jól érezte magát. Jártunk közösen a Vintgar szurdokban, ahol a túra egyik legnagyobb élménye ért: végre láttam vízirigót! Nem vizigót, vízirigót.  Később, szervezett túránk során valahol Zagornja Radovina környékén egy jókora gleccservölgyet is megnéztünk. Így néztük a völgyet:

Cél az nem volt, szóval egy kilométer séta után spontán Isopoda gyűjtésben tört ki a társaság. Japán és orosz, magyar és szlovén kutatók kérdezgették egymástól a faj nevét, majd a levegő megtelt ezzel: Trachelipus ratzeburgii! A séta után söröztünk, majd megnéztünk egy skanzent ami nagy élmény volt: a 18. század végén felépített majorság, amelyet 1990-ig laktak lakói, megőrizve sőt: megtartva a hagyományos életmódot! Hoppá! Azér' az megvan, hogy a szlovén néni a hegyek között még akkor is középkori eszközökkel sütött-főzött, mezőgazdálkodott miegyéb, amikor én már walkmant hallgattam és golyóstollal tekertem a Polimer kazettát? Mutass ma egy házat, lakást, amiben nincs 1) műanyag tárgy és 2) elektromos eszköz! Na, ez olyan volt - egy darab villanykörtét leszámítva. A hely nevét még keresem, belinkelem ha meglesz.

A konferencia rendhagyó módon arra is alkalmat adott, hogy utoljára szerepljek a Szent István Egyetem színeiben, hiszen idén júliustól kezdve megszűnik a munkaviszonyom a SZIE-n. Ez azt is jelenti, hogy biztossá vált, hogy október után is Helsinkiben maradunk. Hogy meddig? Jövő októberig biztos, a többit meglátjuk.

A dolog lényege mégpedig ez: már évek óta futó, illetve idén indult kutatásokba tudtam bekapcsolódni. Köztük az egyik a város zöldtetőit célozza. Flóra, fauna, ember, talaj és víz: mind-mind érdekes! Én a gerinctelen fauna mintavételezését végzem, Niina pedig fotográfusként kapcsolódott a projekthez. A városi ökológia kutatócsoport nagy hangsúlyt helyez a média tájékoztatására, illetve a humán kutatók (pl. pszichológia, szociológia) bevonása is általános. Fotósra szükség van, mert kell a jó minőségű fotóanyag a média kiszolgálására, valamint az elég rendszeresen megjelenő ilyen-olyan zöldtetős kiadványokhoz is. Mindemellett a művészek, mert ketten vannak, saját projektet dolgoztak ki és pályáznak.

 

Mi eddig ugyan nem sok helyre jutottunk el, de itt nem is kell messzire menni egy családbarát tópartért, esetleg tengerpartért. Az alábbi képen Kivinokka ("Kőcsőr", a félsziget anyaga és alakja után) kis tengerpartja látható, este hét óra körül. Erre szoktam futni, szóval tudom, hogy 4 km-re van a házunktól. Semmi extra, homok, sirályok meg a jó hideg, édeskés brakkvíz. A víz hideg, de a gyermek gond nélkül fürdik benne. Otthon, bezzeg a langyos fürdővíz "poppá!", azaz tűzforró számára. Mit tehetnék? Hidegvizet kap, ha azt kér. Finn ez, nem más.

 A legutolsó videó már ma este történt. A "kisfiú" kis G és anyukája akiket nem tökéletes távollátásom (sajnos nem vicc) miatt fel sem ismertem. Friida persze igen, és egyenesen a tavon átvágva szeretett volna a barátjához jutni. Mivel sok a hínár, nem engedtem átúszni a tavon. :D