Gondolatok a hatodik év végére

Hét év Finnországban

Az ember néha azt mondja csütörtökön, hogy "olyan pénteki érzése van", és nagyjából mindenki érti, hogy mire gondol az illető. Nekem mostanság olyan érzésem van, mintha már nyolc éve Finnországban élnék, holott nincs az hét sem. Olyannyira, hogy néha megfeledkezem róla és azt mondom: nyolc éve élek Finnországban. Ezt véletlenül teszem, nem a hatás kedvéért.

Sehol nem töltöttem nyolc évet azóta, hogy 18 évesen elköltöztem otthonról. Hetet azonban igen, így jövő januárban átlépünk egy érdekes, ám képzelt, és voltaképpen jelentéktelen határvonalat.  

A Budapesten töltött hét évem épp a Helsinkibe való költözésem előtt volt. Úgy gondolok rá, mint egy  jobbára statikus helyzetre. Anyagi helyzetem, munkám és vélt vagy valós kilátásaim alig változtak az alatt az idő alatt. Volt állásom, szar albérletem, csekély felelősséggel járó munkám és az ahhoz járó alacsony fizetésem. Mozdulatlan víztükör.

Helsinkiben szinte újjászülettem: az élet egy csapásra megváltozott, és az a bizonyos víztükör hirtelen fel-le hánykódó tengerré változott, amelyen bizony kapálózni és küzdeni kellett, hogy életben maradjak. Persze képletesen, mindig csak képletesen. 

Ez a kalandos majdnem-hét év itt a fagyos (most -2 fok van árnyékban) Finnországban jellemformáló volt, jobban mint azt valaki gondolná.  A jellemformálás nem olyasmi, amelyet az egyén szívesen tűr, ám úgy vélem, e nélkül nincs út felfelé. A tenger hánykódni fog továbbra is, de menet közben megtanuljuk kezelni a nehézségeket valamennyire és ekkor már könnyebb lesz. 

Sokan nem tudják, esetleg elfelejtették már, hogy 3 éve nagyjából ilyenkor munkanélküli voltam egy újabb fél évre, de akkor ez már a Startup Grant (azaz "starttiraha") elnyeréséhez kellett, ami a vállalkozás első fél évében segített életben maradni.

Ebből is talán látszik, hogy nem egy fáklyásmenet az én finnországi életem, valahogy mégsem a rossz dolgok jutnak eszembe először. Ugyanis egy adott kudarc, hiba vagy simán a tapasztalatlanságból fakadó rossz megoldás mindig ajtót nyitott a jobb megoldások felé. Hibákon és rossz döntéseken keresztül visz az út. Ja és munka, munka, munka.

Nem az a kérdés, hogy fogok-e hibázni? Nyilvánvaló, hogy eljön az a pont, amikor igenis fogok hibázni, minden igyekezetem ellenére. A kérdés az, hogy mit kezdek majd a helyzettel?

Én minden nap dolgozom. Vasárnap is és ünnepnapokon is. Jó ez? Az eredményét látom, tapintom. Arról azonban nem vagyok meggyőződve, hogy mindenkinek ezt kell csinálnia. Ugyanis nem tudom, hogy kellene-e vajon ennyit dolgoznom, ha tudnám, hogy miképp lehetne hatékonyabban csinálni? Naugye. 

Ezek után van-e még olyan ember, aki azt merné kérdezni vádlón "te olyan okosnak képzeled magad?", amikor azt hiszi, bánt vele. Hogyan is bántana ezzel, amikor nap mint nap szembesülök azzal, hogy mennyit NEM tudok ebben a kurvára bonyolult világban! Minden egyes nap tanulok valamit, és azt hiszem, ezt a tanulást az életem végéig folytatni szeretném. 

Enélkül nem is sikerülhet a beilleszkedés, de a külföldi élet úgy általában is nehezen képzelhető tanulás nélkül: a tanulás által tudunk alkalmazkodni a megváltozott környezetünkhöz. 

Az alkalmazkodás a kulcs

A Facebook különféle, külföldön élő magyarokat gyűjtő csoportjai lehetőséget adnak arra, hogy figyelemmel kísérjük mások, idegenek hánykódását ugyanabban a tengerben. Valaki csak most kezdi és szinte elveszve kérdezget míg mások rutinosan navigálnak a hullámok között. Egy valamit nem szabadna: kinevetni, megsérteni másokat csupán azért, mert elveszve érzik magukat egy idegen helyen. 

Én 13 évvel ezelőtt Rovaniemiben vendégeskedve nem tudtam, hogyan kell a finn zárat nyitni, ami miatt nagyon ostobának éreztem magam. Éppen ezért nagyon tudtam szimpatizálni azzal a frissen ideköltözött magyar nővel, aki a minap a Facebookon kért tanácsot, hogy ki tudjon jutni saját lakásából. A finn ajtókon ugyanis nincs kilincs, ezért nem egyértelmű, ha először látod. Ki gondolná, ugye? Csak egy ajtó. Azonban ha egy ajtó is megtréfál, akkor mennyi más csapdahelyzet leselkedik még ránk?

Finnország egy alapvetően jól működő állam, de a banktól a telefonszerződésen át az albérletig az élet szinte minden területén új dolgokkal, más játékszabályokkal kerülünk szembe, mint amihez szoktunk. Az alkalmazkodás nem választható opció, hanem következmény, amely nélkül nem sikerülhet a túlélés.

Nem is sikerül mindenkinek. Ők visszamennek Magyarországra (csendben vagy dérrel-dúrral) és valószínűleg nem festenek túl jó képet Finnországról. Ez nem is baj, sőt! Tudja meg minél több ember, hogy Finnországban sem eszik nagy kanállal az életet!

A hó végére elolvad

Finnország egy nehéz ország, különösen vidéken. A fizetésről, amely Magyarországról oly kecsegtetőnek ígérkezik, hamar kiderül, hogy a hó végére elolvad a magas költségek miatt. Az emberek, szomszédok nem lesznek barátaink vagy ismerőseink sem. Ha nincs velünk a család, akkor - főleg vidéken - magányosak maradunk, és ez belülről elemészt. Munkába be, munkából ki. Az erdős finn táj, amely "zöld arany" ugyebár, egy-két év után már nem vonzó, inkább zavaróan sivár.  Aki ilyen helyzetben reked, könnyen feladhatja, láttam én rá éppen elég példát. Ilyenkor sokan mérgesek Finnországra és csúnyákat mondanak rá és a finn emberekre. Én sem vagyok kivétel. Volt idő, amikor minden szar volt és mindenki hülye.

Ez, ez az ellenállás, a jellemfejlődés egy szintje az elfogadás előtt, úgy hiszem. 

Hermann Hesse Sziddhártája mondja, hogy bármennyire is drága gondolatoknak tartjuk azokat, a mi bölcsességünket más csak bolondságnak tartja majd: tudást lehet tanítani, bölcsességet azonban nem. Tetszik nekem ez, ebben van valami! Ez, amit most írok, ez az én történetem, az én szempontom. Az én vékonyka bölcsességem. 

Rapről és segítségről

A napokban olvastam a hírt, hogy egy nem túlzottan ismert és sikeresnek sem mondható nyíregyházi rapper, Bobafett (innentől BF) segítséget kér, mert Angliában a helyzete kilátástalanná vált. Érdekességképp, Boba Fett néven fut egy német rapper is, de ő nem kért segítséget magyar nyelven és valószínűleg tacskója sincs.

Amikor pár országosan ismert médium (pl. HVG, Index) megosztotta a BF Facebookon közzétett írását arról, hogy ő és imádva szeretett tacskója Jancsi(ka) az utcára kerültek, segítségre van szükségük, hogy Magyarországra jöhessenek, akkor sokan támadták. Hogy menjen dolgozni, hogy nincs szükség még egy botcsinálta rapperre, meg értetlenkedtek, hogy miként lehet utcára kerülni ha egyszer munkád van? És ha nincs, akkor miért nincs, "mennyen dolgozni".

A dolog ennél bonyolultabb. Aki élt valaha külföldön albérletben, aki dolgozott valaha is külföldön betanított munkásként az tudhatja, hogy van a kiszolgáltatottságnak olyan mértéke, amelyben a kemény munka és a legjobb szándék ellenére is utcára kerülhetsz. Ez velünk is majdnem megtörtént itt Finnországban, amikor lejárt a két éves albérleti szerződésünk, munkanélküliek lettünk és hiába kezdtük a keresést hónapokkal előtte, az istennek sem találtunk/kaptunk új albérletet. Van ilyen, na. És pont ezért utaltam én is pénzt a faszinak. 

Az számomra nem érv, hogy "nem rappel jól". Nekem tetszik, néha felröhögök a kicsavart szójátékain. Egy rapper sikerességét megítélni, főleg a magyar pop világában, meglehetősen nehéz, hiszen a Rapülők rap-paródia a rendszerváltozás pillanatában lenyúlta a műfajt, amely sokáig nem is tért magához... Pénzről, mint a siker mércéjéről sincs nagyon értelme beszélni, mert az ismert(ebb) magyar rap előadók sem úsznak a pénzben, még akkor sem, ha valamely tévéshowban mutatkoznak egy kis rappelés előtt-után. Bobafett bűne az, hogy politizál és kormánykritikus. Ez joggal fájhat a "kétharmadnak", én is utálom, ha a kedvenc csapatomat szidja az "ellenség". De.

Aki egy kicsit is ismeri a hip-hop kultúrát, az tudja, hogy a rapperek nem születnek ezütkanállal a szájukban és szövegeik a legritkább esetben igenlik a politkai elit tevékenységét. Miért is tennék? A rap dühös, kritikus és szókimondó már a kezdetektől (lásd az elsők között a gettóról rappelő Grandmaster Flash & The Furious Five: The Message).

Ez Magyarországon sincs így (nem számítva a Ganxta Zolee néven alkotó előadóművészt, akit sokan összetévesztenek egy rapperrel), ezért kár lenne számonkérni egy rappertől, hogy kormány és politikus-ellenes szövegeket ír. Miképp bokszoló sem nagyon lesz budai úrifiúból, úgy rapper sem...

Fun fact, Bobafett nem csöcsökről, kurvákról és kalasnyikovokról beszél, meg arról, hogy ő mekkora májer, hanem létező, sokakat érintő, hétköznapi problémákról. Azért mert...

...a hip-hop a mocsokból nőtte és növi ki magát a mainstream popkultúrába, és mire a (fehér) rádiók és a hallgatóik ingerküszöbét eléri, addigra a kemény utcagyerekekből fukszos Dr. Dre-utánzat lesz, divatkollekciót indítanak, és a rap üzleti vállalkozássá válik.

Kivéve, ha a rapper magyar, és a Bronx vagy Inglewood utcái helyett szegény nyugdíjas néniről (Bobafett: Néni), a melóséletről (Busa Pista/Irie Maffia: Busaman) vagy esélyegyenlőségről (Hősök: Tűz lesz) beszél, azaz a mi problémáinkról.

Amikor a magyar rapper arról beszél, hogy mi a szar Magyarországon, akkor azzal provokál, jó (és ritkább) esetben vitát generál, de inkább nem. Utáljuk érte, hiszen milyen már, hogy "nem veszi észre a jót"?

Amikor a rapper limóban, motorcsónakban vagy magánrepülőn rappel a nehéz kezdetekről és az irigyekről, akik nem örülnek a sikernek (lásd 50Cent és bármely gazdag amcsi rapper), akkor vele bólogatunk, hogy hát bizony, a világ egy szemétdomb, nem értékeli a tehetséget.

A helyzet az, hogy Bobafett mellett sok ezer külföldön élő magyar került és kerül hasonlóan szar helyzetbe, de az ő zenéiket/szövegeiket nem hallgatom Turku és Helsinki között a hosszú, unalmas autózás során. Ennyi.

Amikor én kerültem szar helyzetbe

...akkor a finn szociális háló megfogott, és addig fent tartott, amíg munkát találtam. Lényegében a finn szakszervezet segített. Később, a vállalkozás indításakor az emberi jószándék lendített tovább minket, hiszen nem voltunk hitelképesek, mégis kaptunk. Nem mindenkinek adatik ez meg, pedig a bizalom és a pénz együtt csodákra képes.

Nem vitás, ha az én anyagi gondjaim kerülnek napvilágra, akkor engem támadtak volna ugyanígy a megmondóemberek, hiszen Lázár János óta tudjuk, hogy akinek nincs pénze, az annyit is ér.

Végezetül, tegyük fel magunknak a kérdést: mikor segítettünk valakinek utoljára? Mikor tettünk valamit önzetlenül? Mikor segítettünk úgy, hogy nem kötöttük feltételekhez? Segítsünk annak, akiben hiszünk. A kanna híján falon doboló cigánygyereknek, az éhező szomszéd néninek, a szegény rokonnak. Segítsünk, ha tehetjük. Segítsünk, ha nekünk van.

Nem leszünk attól jobb emberek, ha nagyítóüvegen keresztül csak azt vizsgáljuk, hogy a másik mit rontott el, ezáltal miért nem méltó a segítségre!