2013. április 28., vasárnap

Asperger és szemétdomb

Ez most csupa morgolódás lesz, mert a tél is rohadt hosszú volt, most meg a szemembe süt a nap.

1. Az emberek hidegsége és kontaktus kerülése még két év után is fájó. Emlékszünk még a lufis esetre a gorillaszobornál?
Az alsó-szomszéd köszönés helyett elinal a lépcsőn, mások befutnak a liftbe. A felettünk lakó vicces. Este tízkor gitárkísérettel énekel Bon Jovit (ájááájj we láááv júúú, Béééjbii, óóóólvééjz!), Pestiesen felmegyek, bekopogok, szájkaratéra készülve. Surranó hangok, az éneklés abbamarad, de nem nyitnak ajtót. Nekem végülis mindegy, ezt akartam elérni.

Metrón kisgyerekkel utazni általában nem lehetetlen. Pesten megszoktam, hogy valaki mindig felismeri a helyzetet, és átadja a helyét. Nem miattam, a gyerek miatt. A kisgyerek nem tud rendesen kapaszkodni, fogni nehéz, és egy fékezésnél simán elrepül. A finnek? Á.

Néznek rám, vagy el, bele a telefonokba. Az örökmozgó gyereket fogom, ahogy a metró gyorsít, lassít, "kapaszkodj erősen, mert eleshetsz!", a nénik nézik a gyereket, biztos a saját unokáikra gondolnak, én a székeket pásztázom, de a metró tele van. Belenézek a szemekbe. Aztán inkább a kapaszkodásra meg a gyerek épségére figyelek.

Nem haragszom, ez olyan lehet mint az Asperger-szindróma. Nem ismeri fel a helyzetet, hogy "most itt van ez a kisgyerek a robogó metrón, és ezt és ezt kellene tenni". Csak néznek és utaznak tovább.



2.  Szemétdomb
Itt Helsinkiben Viikki a lakótelepek Rózsadombja, amely a "fejlesztésekkel" éppen azt veszíti el, amely oly drágává "elitté" teszi: a természet és az hagyományos épített környezet utolsó foltjai is (nem kicsi képzavarral) dominóként dőlnek szerte-széjjel, ahogy a miénkhez is hasonló színtelen-szagtalan, arctalan kockaházak emelkednek a földből-gránitból.

Ez nem az a lantosgábori északi idill. Az olvadó és oszló kutyaszar bűze takaróként telepszik rá a helyre, és a mocsok, amely a hó alól előbukkan azt a bukaresti külvárost juttatja az eszembe, amelyet vonatról láttam 1999-ben Törökország felé menet.

Lányom imád homokozni, és a házunk előtt van egy nyamvadt játszótér (1 homokozó, 1 pár gumiabroncs-hinta). Tegnap egy félbetört hungarocellrúd és egy marék cigicsikk közt találtam a gyerekre, mellette csokipapírt vitt a szél. Vasárnap délelőtt lementem egy nagy zsákkal és összeszedtem a szemetet.

3. Kutyaszar
A hóbuckák alól összefüggő kutyaszarréteggé áll össze lakótelepünk kutyáinak ürüléke: hiába, négy hónapnyi folyamatos termelés nem múlhat el nyom nélkül! Esővízben-hólében oldott ürülékben járunk, amelyet cipőnkön és a nadrágunk szárán a lakásba hordunk.

Nem vagyok ettől boldog, és amit mondok biztos sokakat bánt majd. Kövezzenek meg, de én nem (még mindig nem) értem, hogy minek egy kockaházba kutya? Elfogadom, hogy nem vagyunk egyformák, és azt is, hogy az ember élete és az azzal járó tevékenységek  nyomokat hagynak. De a kutyák szarát ne hagyjuk már szanaszéjjel! Nem érdekel, hogy ez nem könnyű, tessék rendszerben gondolkodni amikor kutyát veszünk. Az etetéstől a nevelésen át a szaratásig. Nem megoldható? Vegyünk guppit. Kész.

"Sárga havat ne egyenek" Belügyminisztérium
Nem, a zacskózás sem sokkal jobb. Honnan jön és hová kerül az a rengeteg műanyag zacskó, amelyet egy városnyi kutyatartó jó esetben elhasznál egy évben? Melyik kukába dobják a szemetüket? Sokan simán ott hagyják zacskóstul az utcán. És vajon mennyi idő alatt bomlik le a zacskózott kutyagumi?

Minden civilizáció valahogyan megoldotta a fekália kérdését (a "fejlett" nyugat eléggé későn mondjuk), csak a kutyás társadalom egy nehezen azonosítható szelete tűnik rezisztensnek.

A kutyatartás komoly tehertétel a környezetnek lokálisan és globálisan egyaránt. Kórképet állít az emberről, amely lakótelepekre költözik, ahol képtelen társas interakciókra - ellenben kutyákkal veszi körbe magát, mert magányos.