Utazás a kávéfőzőm körül

Az ihlet egy írás megírásához halvány foszlányokban még itt lebeg a lakásban, de lassan felszívódik és csak a nagy, fájó üresség marad helyette. Itt volt és már fülön is csíptem, amikor... Apa! Apa! Apa! Apa! a hároméves (közeledik a négyhez) belépett a gondolatokból felépített építménybe és módszeresen szétzavarta azt. Az ihlet nem jön minden nap egyformán, ugyanabban az időben, de érkezésére reggeltájt jobban lehet számítani. Akárcsak Friidáéra.

Két mondat között megcsinálom a reggelit neki, beszélgetünk, elküldöm vécére, megkeresek egy random játékot, elemet cserélek egy másikban. A gyerek rám mászik, a székemet forgatja és nevetgélünk. És azt mondom: menj, kérlek csinálj valamit most egyedül, mert írni szeretnék. Késő. A történet a szemem előtt foszlik olyan átlátszóvá, hogy csak bizonyos szögből, erős fényben látható csak. Bizonyára vannak sokan, akik most azt mondják: a gyerek a legfontosabb, foglalkozz vele. Ők talán nem tudják, hogy minden időnket a gyerekre áldozzuk, szinte egészségtelen szinten.

34 éves. Születésnapomat az elmúlt tíz évben nem ünnepeltem izomból, de nem is tettem érte sokat. Aki egész évben öt emberrel találkozik, ne számítson tömegekre a szülinapján sem. Ezen a magyaros, mélabús szülinapi másnapon az élet apró örömeiről akartam írni, azok változásáról és a felismerésről: változunk, de a változás kisebb-nagyobb mértékben visszavihet oda, ahol egyszer már jártunk. Kérdés: akarjuk-e? 

Nemrég olvastam egy érdekes cikket, amely a külföldön élő magyarban kialakuló belső konfliktusról ír. Kint is vagyok, bent is vagyok, de igazából mindkettőn kívül ragadok.

Születésnapomra egy olasz kotyogós kávéfőzőt kaptam. Kárpótlásnak is vehetem, mivel az ajándékozó hat éve tette tönkre az előzőt. A konfliktus abból fakad, hogy én már nem iszom olyan kávét, mert már hat éve másmilyet iszom: hosszút, barátságosat, finnt. Van még visszaút? Ahogy visszatekintek az elmúlt 15 év kávéira...nos, talán nem esélytelen.

Tizenöt éve iszom kávét, napi hármat, esetleg négyet olykor. Reggelire egyből két adagot. Ahogy minden más is, a reggeli kávék is többé-kevésbé kijelölték az egyes életszakaszokat. A reggeli kávé hosszú évekig nem változik. Majd történik valami, egy költözés, utazás, és minden megváltozik.

Pécs (1997-2003)
A napindító kávéivás szokása nekem az egyetemi évek késő délelőtti "reggeleire" nyúlik vissza. Másnaposan hallgatni a víz sustorgását, a konyha örökös káoszában bámulni az albérleti társak gyűrött fejét. Valaki ki sem jön a pc mellől, beleragadt valami szovjet offenzívába.

Balkáni és török túráink hatására "török" kávét iszunk. Vagy illatos teát vékony üvegpohárból.  Valami bögrét halászni valahonnan. A szögre akasztott lábosfedőtartó leszakadt, rajta vagy 20 bögrével. Most ihatunk vizespohárból meg a maradék csorba bögrékből. A pöttyös bögrém túlélte, de azt Gy. köpőcsészének használta az éjjel, ráadásul a kanalam is a bögrében maradt. Majd kavarom villával. Szóval, kávé. Cukor. Valaki ablakot nyit, rágyújt. Felöltözni lusta vagyok.

Később egy mini filteres kávéfőzőt kaptam, amely kávéja kimondottan rossz volt. Az ok? Senki nem ivott / készített hosszú kávét a környezetemben. A gép (Philips "Cucina Duo") még megvan, de nem merem újra bekapcsolni.

Aztán megnyílt a Paulus, az egyetem testébe ékelt kávézó, ahol igazi tejszínnel adták a kávét és én nagyon sok kávét megittam ott. Mocskosul el is híztam akkoriban.

Eszék (1999 január 19.) 

Stoppal indultunk Harkányból Eszékre, mert akkor az jó ötletnek tűnt. Állni télen az ónos esőben Donji Miholjac, Valpovo stb. után a szántás mellett? Nem volt átgondolt projekt, elfelejtettük, hogy hamar sötétedik. Csak utazni akartunk. Eszéket nem láttuk a ködben, a vár szürke volt, az időjárás ocsmány.  A nagytemplom melletti első kávézóban megittuk a horvátok pici, krémesen sűrű, keserű kávéját, majd indultunk vissza Pécsre. Akkor ittam életemben először jó kávét.

   

Szarajevó (2000, egy nyári napon)
A szarajevói Imperial kávéház. Monarchia-kori épület, mintha a Körúton lennénk. Nekem eszpresszó lesz, Mártonnak sima kávé. Az eszpresszóm csak egy csésze és csöpp tej, de a kávé! Márton elé fél asztalt betöltő tálcán kalapált vörösréz findzsában jött vagy fél liter kávé, mellé annyi apróság, amit számba venni is nehéz. Kandiscukor, kandírozott gyümölcs egy másikban, tejszín és egyebek. Utána elég sokáig török kávét ittunk.

www.trekearth.com

Salzburg (2000. 10. 23, reggel 7)
A városba kalandos úton jutottunk vonattal, maradjunk annyiban, hogy nem az volt az úti célunk. A hajnalt a vasúton töltöttük, szükségünk volt egy meleg helyre és egy jó kávéra. Salzburg puccos kávézói nyitva voltak kora reggel. Ragyogó fehér hajú osztrák nyugdíjasok olvasták az újságtartó nádkeretre fűzött reggeli újságokat. Mellettük kiskutya, külön párnán. A hely neve aranybetűkkel a homlokzaton, könnyen lehet már a kis Amadeus apja is ott kávézott egy jól sikerült koncert után (és Mozart melyik koncertje nem sikerült jól?). Annyira elegáns, hogy be sem mertünk menni. Beküldtük hát Mártont. Menj be, te beszélsz németül. Nézd meg, hogy mennyibe kerül a kávé? A kávé nem volt drága, még volt annyi Schillingünk.

Akkor láttam először, hogy így is lehet csinálni. A kávé után mentünk is vissza az autópályára stoppolni. Haza kellett jutni valahogy.

www.greenmountaincoffee.com 

Worchester, MA, USA (2002 júniusa)
Gyere, ma elviszünk egy helyre, ahol a legjobb kávét adják, mondja Stephen, és beindítja a zöld Honda Civic-et. 15 perc autózás után megállunk egy kis Dunkin Donuts előtt. A kávé fél liter, híg és vaniliás. Egy órán át ittam. Autóba be, autóból ki, és még mindig maradt valami hideg, édes lötty. Akkor is tanultam valami fontosat.

"The Best Coffee In America" -  tényleg ez a szlogen!

Budapest 2003 - 2006
A "komoly" kávét felváltotta a neszkávé. Egy személyre hülyeség mást főzni. Megtanulom, és hálás vagyok érte, hogy egy teli bögre mikrózott tejjel készítsem. Évekig ittam így a kávét.

Talán szüleimtől kaptam a kotyogót, amely a pesti albérletben vált a reggeli rituálé részévé. A "legódarabokat" összerakni, gázt begyújtani, kávét feltenni és sustorgást várni, kávét inni, főzőt szétszerelni, kimosni. Ez ment másfél évig, aztán vége lett. Amikor Niina víz nélkül tette fel a kávét "főni", azt a kotyogó nem élte  túl. Elővettem hát a rég elfeledett pécsi filteres főzőmet, és egyik napról a másikra átszoktunk a hosszú kávéra.

www.meira.fi

Ezt váltotta fel a finn anyós által levedlett, agyonhasznált Philips "Cafe Master", amely hetedik éve főzi a kávét gond nélkül. Budapesten főleg Jacobs Krönungot vettünk, Helsinkiben csak Fair Trade kávét veszünk, főleg a Meirától. Ez a minennapi kávénk, ennél jobbat nem kapok Finnországban. Mert ezt szoktam meg.


Lapua (2005 június 26)
Amikor elhittem, hogy mindent tudok, megláttam a finneket kávét inni. A finn élet keretét a kávéivás adja. Reggel, délelőtt, délben, kettő órakor és este is van esély kávét inni, hozzá pullát, ünnepeken "kenyérsajtot" lekvárral, csokit, stb. Én évekig csak ünnepekkor látogattam Finnországba. Újra elmondom: lehet, hogy az eszpresszó keserűbb, de koffeinmennyiségre a "gyenge" filteres kávé veri a rövideket. És a finnek ebből isznak napi sok-sok bögrével.

Az utazás folytatódik tovább. Csak idő kérdése, és kávéfőzőnk elromlik és többé nem iszunk pont ilyen ízű kávékat. Lesz helyette más, valami új.  

Az  is lehetséges, hogy az olcsó kávé luxusa, ez a kivételesen szép korszak, véget ér. Nem lesz többé reggeli kávé a tömegeknek. Nem baj. Lesz helyette valami más, stb...

Asperger és szemétdomb

Ez most csupa morgolódás lesz, mert a tél is rohadt hosszú volt, most meg a szemembe süt a nap.

1. Az emberek hidegsége és kontaktus kerülése még két év után is fájó. Emlékszünk még a lufis esetre a gorillaszobornál?
Az alsó-szomszéd köszönés helyett elinal a lépcsőn, mások befutnak a liftbe. A felettünk lakó vicces. Este tízkor gitárkísérettel énekel Bon Jovit (ájááájj we láááv júúú, Béééjbii, óóóólvééjz!), Pestiesen felmegyek, bekopogok, szájkaratéra készülve. Surranó hangok, az éneklés abbamarad, de nem nyitnak ajtót. Nekem végülis mindegy, ezt akartam elérni.

Metrón kisgyerekkel utazni általában nem lehetetlen. Pesten megszoktam, hogy valaki mindig felismeri a helyzetet, és átadja a helyét. Nem miattam, a gyerek miatt. A kisgyerek nem tud rendesen kapaszkodni, fogni nehéz, és egy fékezésnél simán elrepül. A finnek? Á.

Néznek rám, vagy el, bele a telefonokba. Az örökmozgó gyereket fogom, ahogy a metró gyorsít, lassít, "kapaszkodj erősen, mert eleshetsz!", a nénik nézik a gyereket, biztos a saját unokáikra gondolnak, én a székeket pásztázom, de a metró tele van. Belenézek a szemekbe. Aztán inkább a kapaszkodásra meg a gyerek épségére figyelek.

Nem haragszom, ez olyan lehet mint az Asperger-szindróma. Nem ismeri fel a helyzetet, hogy "most itt van ez a kisgyerek a robogó metrón, és ezt és ezt kellene tenni". Csak néznek és utaznak tovább.

2.  Szemétdomb
Itt Helsinkiben Viikki a lakótelepek Rózsadombja, amely a "fejlesztésekkel" éppen azt veszíti el, amely oly drágává "elitté" teszi: a természet és az hagyományos épített környezet utolsó foltjai is (nem kicsi képzavarral) dominóként dőlnek szerte-széjjel, ahogy a miénkhez is hasonló színtelen-szagtalan, arctalan kockaházak emelkednek a földből-gránitból.

Ez nem az a lantosgábori északi idill. Az olvadó és oszló kutyaszar bűze takaróként telepszik rá a helyre, és a mocsok, amely a hó alól előbukkan azt a bukaresti külvárost juttatja az eszembe, amelyet vonatról láttam 1999-ben Törökország felé menet.

Lányom imád homokozni, és a házunk előtt van egy nyamvadt játszótér (1 homokozó, 1 pár gumiabroncs-hinta). Tegnap egy félbetört hungarocellrúd és egy marék cigicsikk közt találtam a gyerekre, mellette csokipapírt vitt a szél. Vasárnap délelőtt lementem egy nagy zsákkal és összeszedtem a szemetet.

3. Kutyaszar
A hóbuckák alól összefüggő kutyaszarréteggé áll össze lakótelepünk kutyáinak ürüléke: hiába, négy hónapnyi folyamatos termelés nem múlhat el nyom nélkül! Esővízben-hólében oldott ürülékben járunk, amelyet cipőnkön és a nadrágunk szárán a lakásba hordunk.

Nem vagyok ettől boldog, és amit mondok biztos sokakat bánt majd. Kövezzenek meg, de én nem (még mindig nem) értem, hogy minek egy kockaházba kutya? Elfogadom, hogy nem vagyunk egyformák, és azt is, hogy az ember élete és az azzal járó tevékenységek  nyomokat hagynak. De a kutyák szarát ne hagyjuk már szanaszéjjel! Nem érdekel, hogy ez nem könnyű, tessék rendszerben gondolkodni amikor kutyát veszünk. Az etetéstől a nevelésen át a szaratásig. Nem megoldható? Vegyünk guppit. Kész.

"Sárga havat ne egyenek" Belügyminisztérium

Nem, a zacskózás sem sokkal jobb. Honnan jön és hová kerül az a rengeteg műanyag zacskó, amelyet egy városnyi kutyatartó jó esetben elhasznál egy évben? Melyik kukába dobják a szemetüket? Sokan simán ott hagyják zacskóstul az utcán. És vajon mennyi idő alatt bomlik le a zacskózott kutyagumi?

Minden civilizáció valahogyan megoldotta a fekália kérdését (a "fejlett" nyugat eléggé későn mondjuk), csak a kutyás társadalom egy nehezen azonosítható szelete tűnik rezisztensnek.

A kutyatartás komoly tehertétel a környezetnek lokálisan és globálisan egyaránt. Kórképet állít az emberről, amely lakótelepekre költözik, ahol képtelen társas interakciókra - ellenben kutyákkal veszi körbe magát, mert magányos.