Royal udvar: mese egy pesti bérházról 1.

Nagyjából fél életemet albérletekben töltöttem. Ezalatt az idő alatt csak Finnországban tapasztaltam emberi életre alkalmas körülményeket. Mondhatnánk, hogy ez az időközben megteremtett egzisztenciának is köszönhető, de nem így van. Magyarországon a mai napig sem lenne nagyobb esélyünk jobb körülményekre, mint volt 2003 és 2011 között Budapesten. A 6. kerület tudatos döntés volt, hogy legalább tömegközlekedni ne kelljen naponta két órát. A munkába gyalogosan vagy biciklivel el tudtam jutni. Park, játszótér nincs, minden más azonban bőven.

Már apám is ágybérlő volt a környéken a hatvanas években, ilyeténképp apáról-fiúra szálló hagyományról is beszélhetünk itten. Az ő ágyi poloskákról, barátságtalan házinéniről és rossz kosztról szóló történetei nem végződtek magvas tanulsággal, miként az én történeteim sem akarnak semmi komolyat.

Talán emléket állítani a háznak, ahol évekig éltünk kívülállóként. Emléket annak a természettől elvágott, mégis mesebeli zöld szigetnek, amelyben a sápadt bőrű, vizenyős tekintetű pesti polgárok mint szigetlakók éltek és élnek ma is sajátos törvényeik szerint. 

Royal udvar: mese egy pesti bérházról (Ági, Imre)

"Ne tépje ki azt, kérem! Az menta, szagolja csak meg."

A fátlan Szondi utcán sétáló járókelők nem is sejthették, hogy a halványzölden magasodó falak mögött buja kert rejtőzik. Az első ház utcafrontra néző lakásaival büszkén magasodott az udvar fölé. Homlokzatán felirat: ROYAL UDVAR. Még lift is volt benne. Kapcsolata a hátsó házzal nem sok: a hátsó ház lakói rajta keresztül jutottak a külvilágba, és a szemétledobó is ott volt, a lift mögött.

A Royal udvarba kevés fény jutott. A kert rejtve maradt még a házba belépők elől is. Az első ház földszintjén áthaladva jobbra és balra jelentéktelennek látszó szárnyasajtók vezetnek az árnyas gangra. De micsoda látvány ez! Bokrok, fák és sűrű aljnövényzet! Földillat és madárzaj - mintha nem is Pest közepén lennénk! Ebben a házban éltünk mi több mint öt éven keresztül.

Ági
Az udvar legárnyékosabb részén, két termetes magyalfa tövében erdei pajzsika nőtt. Itt eredt a karcsú, magas meggyfa is, amely oldalágak nélkül tört a fény felé, koronája az első ház ötödik emeletéig ért. Tavasz végén a fehér virágszirmok hópehelyként hullottak a fáról. A fa törzsén borostyán karvastagságú indája tekeredett, fényhez közeli levelei olajosan fénylettek a harmadikon lakó Ági ablaka előtt. Ági viharos magánéletét csak távolról követhettük, de a jelek szerint ha boldog volt ha nem, végülis csak berúgott úgy este tízre, kéthetente. 

Ági nem volt őslakos, albérletben lakott ő is. Sovány, fiatal nő volt. Arca helyén valami fáradt maszk, ami miatt jóval öregebbnek mutatta, mit valójában lehetett. Cigarettát, szűk fekete bőrkabátot és kopogós magassarkút hordott. Reggel hét előtt lehetett hallani cipője kopogását ahogy kis retiküllel munkába indult.


A pesti albérleti szcéna slágere az IKEA galériaágy, amely értelmet adott a 20-30 négyzetméteres lakásoknak is. Mi három éven keresztül aludtunk egy olyanon, idegesen bámulva a plafont 80 centi közelségből, amikor Ági zenét hallgatott, bútorokat tologatott(?) és ordibált. Zenei ízlése hasonló volt az enyémhez. Mégis, a Massive Attack "Mezzanine" album kezdetén szálltam ki legelőször az ágyból, hogy valahogy megszüntessem a zajt. Akkor, hajnali egykor döbbentem rá, hogy még a közelébe sem tudok férkőzni Ági ajtajához. A függőfolyosót vasrács zárta el lépcsőháztól és a rácsra szerelt csöngők vezetékeit a lakók, nyugalmuk érdekében elvágták. Nem maradt más, mint üvölteni. 

A meggyfára futó vastag borostyánindát fejmagasságban kettébaltázta a földszinten lakó idős férfi, aki kora ellenére (vagy épp amiatt) parkolóőrként dolgozott a szomszédos foghíjtelkeken kialakított parkolókban. A halott borostyán évekig ott maradt a meggyfa koronájában. Ági is elköltözött végül egy németül beszélő ázsiai férfival. Az utcán azért köszöntünk egymásnak.

Imre
A meggyfa lombját aknázómolyok hernyói minden évben kopaszra rágták, augusztusra nem hagyva mást, csak a pergamenre száradt vázát a halott leveleknek. A fa sorsa enélkül is megpecsételődni látszott, mivel elérte az ötödiket. A magaslati fényárban lakókat zavarta az árnyék, ezért a fa kivágásáért lobbiztak. Az alsóbb szintek lakóit is zavarta az árnyék, de nemhogy a fát - az egész házat kellett volna lerombolni ahhoz, hogy a fény besüthessen a lakások ablakain. 

A fa tövénél többször átfestett koszos ajtó, betört ablakai barna ragasztószalaggal megerősítve. A lakás előtt egy piros női vázas bicikli állt letámasztva, fekete szigszalaggal körbetekert doboz a csomagtartóján, kerekei laposak. A lakás nem volt nagyobb 30 négyzetméternél, mégis két ajtaja volt. Egy a konyhának, egy az egyetlen szobának. Kilincs csak a konyhain. 

A lakás zsúfolt volt, régi barna nagy szekrények, ágy, könyvespolc, kis asztal és elképesztő mocsok. Üres üvegek, a szekrény mögötti résben hálózsákok, alvóhely. A konyhában a kis LEHEL hűtőn egy női fej, naiv ceruzarajz. 


Itt élt Imre, aki a Pszichiátriai Intézet bezárását követően juthatott vissza lakóhelyére. Egyedül élt Imre, de sohasem volt egyedül. Az idős férfi békés életét (mi más?)  a család borította fel fenekestül. Felnőtt fia szó szerint kitárta a kaput az utca népének, akik hostelnek nézték lakását. 

Itt érdemes megállni egy pillanatra. Imre ugyanis lehetett szegény, mégis fényévekkel az utcán rekedtek előtt járt: lakása és nyugdíja volt, amely már elég volt ahhoz, hogy szegényes, de rendes életet kezdhessen. Imre azonban gyenge volt és kiszolgáltatott - és ez abban a pillanatban vált végzetessé, hogy az utca összes csövese megtanulta a kapu kódját, amivel átjáróházzá változott a Royal Udvar és Imre lakása. 

Heteken belül kialakultak a visszafordíthatatlan és átláthatatlan tartozási nexusok, amelyek középontjában Imre lakása mint a tartozások ellenértéke szerepelt. Emellé Imre pénzt, cigarettát és italt is "kölcsönözött" szállóvendégeinek. Így ment ez körülbelül fél évig. Aztán Imre egy éjjelen megelégelte a cirkuszt. Részegen, fáradtan ismételgette "Menj el! Nem akarlak itt látni!" amikor az ágybérlők megjöttek valamikor késő éjszaka tökrészegen. 
  
"- Imre, engedj be! - Mondtam már, hagyjatok békén! Menjetek a picsába!"


De nem hagyták. Az ajtót rátörték, és dulakodás közben Imrét egy székkel fejbevágták. Ekkortájt költözünk el mi is.