Ma elvittem Friidát az áruházba. Ahogy ez lenni szokott, az áruházban a leányzó rakétasebességre kapcsolt. Ilyenkor bottal üthetem a nyomát ha csak egy pillanatra is elkalandozom. Íme egy menekülési próbálkozás.
Persze aggodalomra semmi ok, a gyermek pusztán az első halandót keresi. Ha megtalálta, hosszú flörtbe kezd, mosolyog és mutatja a keze ügyébe eső dolgait. A magyar nénik ilyenkor szuperbenzint pisilnek, a finn nénik jó eséllyel nem mennek neki a gyermeknek. Olykor elmosolyodnak, de inkább nem. Szegény Friida, a virágboltban hiába mutatta a piros vödrét, a "néé-nni" látványosan nem vette észre. Hö.
A videó végén hallani a végkifejletet: mivel imádja a lufikat, ma kivételesen kapott is egyet. Muumin családosat. A finn Muumin mániáról kicsit később írok. Szóval a lányunk flörtöl és boldogan megy mindenkihez, ami khm...nem általános finn szokás. Sebaj, ez nem szegi kedvét a leánynak.
A lufi aztán 20 méter séta után elrepülte magát. Volt rákötve egy kis súly, ami miatt nem repült csak úgy el, hanem a havon szánkázva siklott ezerrel. Át az út túloldalára.
Gyereket felkapom, a szatyor a másik kézben, így kutyagolunk az út másik felére. A lufi lassít, de térdig érő hómezőn siklik a gumigorilla felé.
Egyetemista lány sétál szembe, a lufi épp előtte halad el. Rámnéz, nem segít, megy tovább.
A szél erre fordul egyet, gyorsan átfújja az úton, a buszmegálló elé. Vagy húsz finn feketébe öltözve várakozik és nyugodtan szemléli a versenyfutást. Friida közben rötyög a karomban, élvezi a rohanást. Az utasok előtt lépésben halad a lufi, de ember nem mozdul: futok tovább.
A lufi épp hazafelé indul, de én már fáradok. Végül rákiáltok egy előttem baktató nördre, hogy a kutyafáját erőltesse már meg magát, és szedje fel az előtte sikló lufit.
Rámnéz. Hogy ő? A lufit?
O tempora, o mores!
***
Végre meglett a lufi, amire egy extra súlyt is kötöttem. Így sétáltunk haza. Az úton még megismerkedtünk a mohákkal, amelyek végre előtűntek a hó alól.
